Szabó Tibor Benjámin EPIC 2. Elmék labirintusában című kötete méltó folytatása az előzőnek: izgalmas, olvasmányos, magával ragadó cselekmény példakép-értékű szexi hősökkel (kit a külső, kit a belső értékei tesznek vonzóvá), de az első kötetben olvasottaknál keményebb vonalvezetéssel. Mondhatnánk: ahogy erősödik a csapat, úgy élesednek a fegyverek és nő a tét is. Míg az első részben kézzelfogható kincs, Attila aranylemeze után megy a hajtóvadászat, itt már egy eszmei értéket kell megvédeniük a gyerekeknek: társukat, Alma Petit, a kiválasztottat. Érte folyik a hajsza falun és városon, balatoni villában és ĺrország nagykövetségén, cybertérben és a valóságban. Sádinak és társainak minden kompetenciájuk adott ahhoz, hogy megtervezzék és véghez is vigyék az akcióterveket, de a döntéseket így sem úszhatják meg.
Mindkét történet harc a fanatizmus ellen, ami alapdefiníciója alapján is ellentétes a gyerekek képviselte értékekkel: a felelős döntéshozatallal, az együttműködéssel, az egymással való törődéssel. Az első kötet kapcsán már írtam arról az írói véleményről, hogy miért szegülnek szembe az ún. „mai fiatalok” (szinte jogosan) szüleik generációjával. Ezzel kapcsolatos Szabó Tibor Benjámin azon értelmezése is, mely szerint a dualista világlátás szintén átrendeződött: a Jó és a Rossz harca helyett inkább a Rend és a Szabadság küzdelme dúl. A nagy különbség az, hogy míg első esetben a szembenálló felek közül egyiknek győznie kell, addig a második esetben nem feltétlenül: ha a Szabadság győz, az egy Legyek ura-szerű társadalmat, ha viszont a Rend, az egy 1984-típusú társadalmat tesz lehetővé. Egyik sem jó. Ennek a két értéknek inkább az egyensúlyi helyzetet kell megtalálnia egy élhető világért. (Ezek a fejtegetések az írónak Szabó T. Annával való beszélgetésében hangzottak el.)
Míg a klasszikus irodalom esetén csak találgathatunk, esetleg életrajzi adatokból következtethetünk, addig jelenkori íróink esetében tudhatjuk, megismerhetjük az írói szándékot. Ugyancsak a fent említett podcastból derül ki, hogy az író miért tartotta fontosnak, hogy Budapestre tegye a történések helyszínét: biztonságérzetet adott neki a cselekmény bonyolításában az ismert táj, és talán közönségcsalogatónak is szánta. Nekem, aki távol élek a fővárostól és egyáltalán nem ismerem, ezek mellékes szempontok. Viszont annyira jók a leírások, a helyszínek bemutatása, annyira hangulatba vág minden, hogy ez így is elég. És azt talán már szükségtelen tudnom, hogy kevés idő volt a második kötet szöveggé formálására, ezért maradt az író a számára ismerős, biztonságos helyszíneknél. Szupervagány, izgalmas és találó, érzékletes leírásokkal, és ennyi.
A könyvben rejtőző (sokszor nem is burkolt) tanítói szándékot mindenképpen érdemes kiemelni. Én nagyon élveztem a történelmi, művészettörténeti, fizikai, informatikai, hálózatkutatási kitekintőket. Meg is fogalmazódott bennem a kérdés: ha nincs meg a fiatal olvasónak a megfelelő általános műveltsége, előzetes tudása, érthető-e és élvezhető lesz-e a regény? Úgy gondolom, igen. Egyrészt ez az információs szál nem tudásanyagként, hanem titkok tárházaként és a megoldandó rejtvények részeként van jelen a történetben, másrészt az izgalmas cselekmény elnyom minden „tudálékosságot”. Ami viszont nagyon is erős tanítói szál, az a Földünk iránt érzett felelősség, mely mind az írói szándék, mind a cselekményépítés, mind a jellemformálás szintjén jelen van. A cselekmény egy adott pontja ugyanis sejteti, hogy ezeket a tehetséges ifjakat vezetői feladatokra képezik ki, egész pontosan felelős ökológiai döntések meghozatalára. Ezenkívül mindkét részben vagy egy-egy nagyon izgalmas tanítómese a Petri-csészéről, illetve Iluskáról és a nizzai jégkrémgyárosról, amelyek igen érdekes és elgondolkodtató környezeti problémákat vetnek fel.
A szereplőket tekintve ez a második kötet továbbviszi a jellemek fejlődését, a fiatalok egyre magabiztosabbak a saját területükön, a csapatkoherencia azonban ambivalens: egymásra utaltságuk egyre nyilvánvalóbb, de apró események zavarják az egységet. Sádi és Zuzu között kölcsönös szimpátia kezd kibontakozni, ami nyilvánvalóan zavarja Röfit, Márkó pedig még mindig a legkiismerhetetlenebb figura marad az események sodrásában. János a nehezített körülmények között is jó vezető marad, a legrosszabb pillanatokban is igyekszik egyben tartani a csapatot.
A regény négy napnyi rohanás története, versenyfutás az idővel, érzelmekkel. Csakhogy „a dombok mögött… mindig csak újabb dombok vannak.” És ezért (is) nagyon-nagyon remélem, hogy a harmadik kötetre nem kell nyolc évet várni.