A hagyományainkhoz ragaszkodva, az év utolsó napján közöljük a saját összeállításunkat az év legjobb könyveiről. Ezúttal sincs rangsor, az alábbi összeállítás a recenzenseink kedvenceit tartalmazza az elmúlt év terméséből. A lista idén a megszokottnál is színesebb: a tényirodalmi alkotások és kortárs magyarok mellé két verseskötet is bekerült, noha az oldalon nem foglalkozunk költészettel. Most kivételt tettünk: az egyik verseskötet az egyik recenzensünk első kötete, a másikat pedig Krisztinka, a költő ajánlja az olvasóknak. Idén sem olvastunk minden megjelenést, és ez az összeállítás, mint minden korábbi évben, most is erősen szubjektív.
Szidónia szerint:
Ilyés Krisztinka: Papírcsillag (Előretolt Helyőrség Íróakadémia)
A hétköznapok üres perceit, a tömegközlekedés „adta” időt, a váróteremben való ücsörgést egy-egy verssel lehet tartalmassá tenni. Érdemes kipróbálni, hiszen ajándékba kapunk így néhány percnyi költészetet a rohanó mindennapokban: a Papírcsillagban a szerző gyermeki énjének fantáziavilágával ismerkedhetünk, annak sajátos stílusát ízlelgetve. Ilyés Krisztinka elsőkötetes szerző bizarr költői képekkel, nem mindennapi képzettársításokkal egy korántsem idilli gyermeklélek gondolatvilágába kalauzol, ahol nem tabu sem a halál, sem a „fekete csend” – viszont mindezt finoman átszövi a költő határtalan fantáziája, a csodákban való hite és a szavakkal való merész játéka.A Papírcsillag gyermeki őszintesége, tisztasága sokadszori olvasásra is feledteti velem a hétköznapok nyűgeit és a költészet magasságaiba repít – akár néhány percnyi várakozási idő alatt is.
Krisztinka szerint:
Muszka Sándor: Idegen állat (Előretolt Helyőrség Íróakadémia)
Vannak olyan évek, amikor a mindennapok fejetlensége eltérít arról az útról, amit eddig főként a hosszabb – forrócsokival mixelt, ablakpárkányon ülős – olvasmányok töltöttek ki. Ilyenkor egy újabb ösvényt választva indulok el, amely általában a versek világa felé vezet. Muszka Sándor nagy mestere úgy a prózának, mint a költészetnek, idén viszont nála is a lírai műfaj dominált. 2022 júliusában jelent meg legújabb kötete Idegen állat címmel, mely részben – egyes olvasatok szerint – a Szégyen címre hallgató könyvének folytatása. Mindig szerettem a magyar irodalom által felfedezni a körülöttünk felsejlő rezgéseket, és felfigyelni azokra a jelenségekre, amelyeket csak a szépirodalom szerzői képesek ilyen keretek között elénk tárni. Muszka legújabb kötetét olvasva másképp látjuk a világot, s bár nem a színekben tündöklő tájképet nézzük, tudjuk és érezzük: a hátborzongató igazságról versel, valami olyanról, amihez mindannyiunknak köze van.
Kinga szerint:
Imre Eszter: Napsugár kisasszony tizenkét madara (Gutenberg)
Az idei legjobb olvasmányommal a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron találkoztam. Tulajdonképpen egy kiskamaszoknak szóló mesekönyv Imre Eszter tollából, a Napsugár kisasszony tizenkét madara. A szerző 12 éves kortól ajánlotta a könyvbemutatón, de amint tudjuk, egy igazán jól megírt mesekönyv bármilyen életkorban örömmel olvasható és újraolvasható.
Még aznap elolvastam a dedikált példányomat, és teljes bizonyossággal tudtam, hogy számomra ez lesz az idei legjobb. A legjobb, mert egy nehéz év (háború, mértéken felüli infláció, személyes válságok) önfeledt, békés délutánját biztosította. Mert szép, mindenestől: a mesék és az illusztrációk (Kürti Andrea alkotásai) egyszerűen csodálatosak. Mire eldöntöttem, melyik a legkedvesebb mesém és illusztrációm (a két halmaz nem feltétlenül fedi egymást), jött egy újabb, és már három “legkedvesebb” volt. Majd öt. Végső soron azért lett ez az idei kedvenc, mert úgy érzem, hiánypótló. Nagyon szerettem volna ezt kiskamaszként olvasni, és irigylek minden Alpha generációst, aki a legalkalmasabb életkorban olvashatja. Nem kesergek (túlságosan), 30 fölött is gazdagabb, teljesebb lettem, miután elolvastam, és betöltött bennem pont egy Napsugár kisasszonnyi űrt.
Akárhányszor elhatalmasodik fölöttem a szorongás, hogy mit kap tőlem útravalónak a kamaszom, felsorolom, hogy feltétel nélküli szeretetet, pár felejthetetlen pillanatot és családi szokást, a koffein iránti rajongást, a Harry Potter-sorozatot és Napsugár kisasszony tizenkét madarát. Ettől megnyugszom, tudom, hogy ennyi már elég ahhoz, hogy egy fiatal nő boldoguljon az életben.
Adél szerint:
Szabó Tibor Benjámin: Elmék labirintusában (EPIC 2.) (Menő Könyvek)
Három tényező is amellett szól, hogy Szabó Tibor Benjámin Epic című regénysorozata kerüljön idei szubjektív listám élére (noha csak a második kötet 2022-es kiadvány). Először is a cselekmény és a szereplők: egy igazán átütő, olvasmányos, izgalmas könyvről van szó, ami mindvégig fenntartja az érdeklődést, illetve a karakterformálás is igen jól sikerült. Másodszor: a szerző által elrejtett tanítói szándék, amely olyan problémákat vet fel mint a klímaváltozás, a generációs ellentétek, a jövő vezetőképzése, stb. Mindezt nem didaktikusan, a kész válaszokat szájba rágva, hanem együttműködő gondolkodásra sarkallva. Harmadszor: olyan fogalmak és ellentétpárok mentén tudtam megragadni a könyvet, amelyek magukban foglalják a tanítás és gyönyörködtetés kettősségét, vagyis azt, amikor egy alkotás észre és szívre egyaránt hatva válik élménnyé. Ilyenek a bolygóról való felelős gondolkodás, együttműködés, megújulás, csapatmunka, kíváncsiság, technika, hűség, Jó és Rossz, Rend és Szabadság. És a legszebb az egészben, hogy egy ifjúsági regényről van szó, amely több olvasógenerációhoz szól(hat).
Rózsa szerint:
Sándor Iván: Szakadékjátszma (Magvető)
Hogyan lehet egy gondolatban, egy szuszra, egy vékony könyvecskében megírni több élet történetét úgy, hogy ne maradjon hiányérzet az olvasóban?
Sándor Iván zsenialitása megmutatkozik a Szakadékjátszma című művében, amely három gimnazista fiatalember és az irodalomtanáruk egymásba fonódó történetét meséli el. A fiúk sakkoznak, egyikük országos ifjúsági bajnok lesz, és kijut Moszkvába, ahol megmérkőzik a híres Kaszparovval, döntetlenre hozva ki a mérkőzést. Mindez az 1980-as évek elején, amikor minden szavát és mozdulatát figyelték az embereknek. A fiúkat elsodorja egymás mellől az élet, de nem feledkeznek meg egymásról, és az irodalomtanárukról sem, akinek a múltja is a történet része lesz.
Leginkább a regény stílusa nyűgözött le, a mód, ahogyan leköti a figyelmet, ahogyan nem enged el magától, ahogy áramlik, hullámzik, egybefonódik és kikerekedik belőle egy-egy élet története. És azok a kérdések, amiket felvet, és válasz nélkül hagy, az olvasóra bízva, hadd gondolkozzon rajta saját maga, hátha olyasmire jut, amiért érdemes volt eltöprengeni.
Eszter szerint:
Dr. Máté Gábor, Máté Dániel: Normális vagy (Open Books)
Dr. Máté Gábor, a világhírű magyar származású pszichiáter, fiával közösen írt legújabb könyvében is felhívja a figyelmet társadalmunk egyik legfőbb hibájára: nem számolunk a traumák, a stressz okozta következményekkel. A szerző elmélete, mely szerint a betegségek javarésze visszavezethető korábbi lelki traumákra, ebben a könyvben is főszerepet játszik. Felfedi, mennyire beteg a nyugati társadalom, hány államokbeli ember szenved olyan fizikai vagy lelki betegségtől, melyet a modern élettel járó, általunk figyelmen kívül hagyott feszültségek okoznak. Ez volt az első könyv, melyet Dr. Máté Gábortól olvastam, előtte viszont sok előadását és beszélgetését meghallgattam, és ugyanaz fogott meg ebben a könyvben, mint az előadásaiban: az egyszerűség, ahogyan vázolja társadalmunk legnagyobb problémáit. Ez a könyv képes volt megváltoztatni a módot, ahogyan magamra vagy a körülöttem lévő emberekre tekintek. Csak megfigyelésre és reflektálásra van szükség ahhoz, hogy összeálljon a kép, legtöbben azonban ezt elmulasztjuk megtenni. Dr. Máté Gábor rávilágításában azonban teljesen új fényben látjuk majd, mi a „normális”.
János szerint:
Bernard Lecomte: KGB. A szovjet titkosszolgálatok története (Corvina)
Az idei olvasmányaim közül Bernard Lecomte: KGB. A szovjet titkosszolgálatok története című könyvét ajánlom, nem teljesen függetlenül a világban zajló eseményektől. Bár a francia szerző a múltba tekint – a szovjet titkosszolgálatok történetét dolgozza fel a Cseka 1917. decemberi megalakulásától a KGB 1991. évi felszámolásáig –, a tíz hónapja zajló ukrajnai háború tükrében mégis van aktualitása könyvének, legalább egy szempontból mindenképpen: segíthet megérteni, hogyan működik az a világ, amelyben a háború kirobbantásáért leginkább felelős Vlagyimir Putyin szocializálódott ügynökként, majd titkosszolgálati vezetőként. Lecomte könyve igényes és jól dokumentált, ugyanakkor olvasmányos, a nagyközönség számára is emészthető, köszönhetően a tizenhat tematikus fejezetet átszövő – a szovjet titkosszolgálatokkal kapcsolatba hozható számos személyhez kötődő – sztoriknak és portréelemeknek. Azok számára, akik szeretnének jobban elmélyülni a témában, a könyv jegyzetanyaga szolgálhat hasznos támpontokkal.
Gábor szerint:
Brandon Sanderson: Eskühozó I.-II. (Delta Vision)
A tavalyi év mintájára idén szintén egy Brandon Sanderson könyv rövid ajánlójával zárnám az évet. A szóban forgó mű az Eskühozó, a Virharfény-krónika harmadik kötete.
Annak ellenére, hogy az írónak több különálló műve és sorozata is elérhető, magnus opusának a tíz kötetesre tervezett Viharfény-krónika számít. A jelenleg négy megjelent (magyarul eddig csak három) könyvmonstrum úgy a rajongók mint a kritikusok körében is hatalmas sikert aratott, ami nem meglepő, tekintve a részletesen kidolgozott világot, valamint mágiarendszert és azt, ahogyan Sanderson a karaktereit ábrázolja. A szereplők hús-vér emberként hatnak, valódi, a saját világunkra is kivetithető problémákkal, nem utolsó sorban pedig a cselekmény előrehaladtával jól látható jellemfejlődésen is átesnek. A regény prózája ugyancsak igényes, mégis könnyen olvasható: annak ellenére, hogy egy több, mint 1700 oldalas könyvről van szó, meglepően gyorsan lehet vele haladni, és 1-2 fejezetet leszámítva a történet sehol sem ül le annyira, hogy az unalmassá váljon.
Azoknak akik még csak most ismerkednek Brandon Sandersonnal, nem feltétlenül ajánlatos ezzel a sorozattal indítani, viszont ha a tavaly év végén ajánlott Békéltető után például szívesen elmerülnének a Kozmerumban, akkor mindenképp érdemes kézbe (vagy ölbe) venni a Viharfény-krónika egyes részeit.
Emőke szerint:
Asha Lemmie: Ötven szó az esőre (Libri)
Asha Lemmie könyve egy fiatal félvér lány történetét meséli el, mialatt érzékletesen fest valósághű képet Japánról a második világháborút követő években. Noriko életútja egyszerre felkavaró és megnyutató, egy olyan eseménysorozat bontakozik ki a könyv lapjain, ahol a főszereplő életrevalósága és veszélyeztetettsége folyamatosan váltakozik egymással. A mű legjobb meghatározás szerint leginkább egy végtelenül gyöngédnek mondható ábrázolás a testvéri szeretetről, a ragaszkodásról és az igazságról. Magával ragadó olvasmány, amelyben a szereplők személyiségének tipizálása helyett az átalakulás és a fejlődés kerül előtérbe, megtartva, sőt, megerősítve mindazt, ami az ártatlanságról és a kiszolgáltatottságról él bennünk.
Attila szerint:
James McBride: King Kong diakónus (Magvető)
James McBride regényének cselekménye a ‘60-as évek végén játszódik Brooklyn déli részén, éppen akkor, amikor a nyomornegyedekben a patkányok, egerek, hangyák, csótányok, rendőrök és a Lakhatási Hatóság mellett megjelent a drog is, mint probléma. A történet főszereplője a címbéli, hetvenegy esztendős King Kong diakónus (alias Sportzakó), aki egy zavarodott pillanatában egy .38-as Colttal rálő a tizenkilenc éves helyi drogdílerre. (Deems megússza élve, “csak” a füle bánja.) A merénylet valóságos cunamit generál: az alvilági bandák lehetőséget szimatolva egymásnak feszülnek, a rendőrség szeretné fülön csípni a lövöldözőt, aki viszont nem emlékszik a tettére, és hevesen tagad minden vádat, a lakótelep pedig egy emberként falaz Sportzakónak.
McBride regényének érdekessége, hogy egyszerre szól a fentiekről és valami másról is, valami szinte megfoghatatlanról, így aztán a bandák rivalizálása, a rendőrség nyomozása és Sportzakó saját kálváriája (nem találja az Öt Cél Baptista Gyülekezet karácsonyi pénzét, amelyet a néhai felesége kezelt és rejtett el valahová) szerves része a cselekménynek, külön-külön mégis kicsit a háttérbe szorulnak. McBride egy bennfentes empátiájával és finom, eredeti humorral ír reményről, csalódásról, barátságról, szeretetről, gyászról és hűségről, a Brooklyn déli részén található lakótelep afroamerikai lakóinak mindennapjairól, akik általános derűvel viselik a hétköznapi élet megpróbáltatásait, és kifelé egy homogén közösség képét mutatják.