Robert Dugoni: Az utolsó ügynök (Agave Könyvvek, 2022)

Robert Dugoni: Az utolsó ügynök

Írta : Robert Dugoni
Eredeti cím : The Last Agent
Eredeti kiadás : 2020
Magyar cím : Az utolsó ügynök
Fordította : Ipacs Tibor
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2022
Terjedelme (oldalszám) : 412
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

A nyolcadik nővér kapcsán megfogalmazott kritikám az volt, hogy Dugoni szinte semmit nem írt a háttérben zajló machinációkról, a piszkos alkukról és a tisztességtelen politikai lépésekről, és megválaszolatlanul hagyott egy sor fontos kérdést. Nos, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ Az utolsó ügynökben sem, és a politikai háttér most sem körvonalazódik, de ez a második kötet olyannyira jól sikerült, hogy ezek a hiányosságok nem tűnnek fel. Robert Dugoni a “hibrid” műfajt (és vele együtt David Sloane-t meg a tárgyalótermet) maga mögött hagyta, és vérbeli kémregényt írt. A Jenkins-trilógia (vagy -sorozat?) a második kötettel nagyot javult a szememben.


Figyelem! Az utolsó ügynök több szálon is erősen kapcsolódik az első kötethez. Ha nem olvastad A nyolcadik nővért, azt javaslom, hogy ne olvasd tovább ezt a kritikát. Az első részre vonatkozó spoilert tartalmazhat.

Charles Jenkins a felmentő ítéletet követően a Camano-szigeti farmján él, apró munkákat végez a saját biztonsági cégénél, méhészkedik, tűzifa vágását és lovak bértartását vállalja – ezekből tartja el a családját és törleszti az adósságát. Egy napon megjelenik egy fiatal CIA-tiszt a birtokán, és azt mondja, hogy Oroszországról szeretne beszélni vele. Jenkins érthető okokból elzavarja a férfit, de aztán meggondolja magát, és meghallgatja az üzenet hordozóját. Az előző alkalommal a pénz motiválta Jenkinst abban, hogy elvállalja korábbi munkaadója megbízását – most viszont az érzelmei mozdítják meg a veterán ügynököt. Hírszerzési információk szerint a hírhedt moszkvai Lefortovó börtönben mindenkitől elszigetelten őriznek egy nőt. Jenkins úgy tudta, hogy Paulina Ponomajova, a nő, aki segítette az előző oroszországi bevetése során, az életével fizetett azért, hogy ő kijusson az országból, most viszont felmerül annak a lehetősége, hogy Ponomajova talán mégsem halt meg. Jenkins lelkiismeretes ember, és tudja magáról, hogy nem lesz képes tükörbe nézni, ha nem jár utána az információnak, és nem tesz meg mindent azért, hogy megszöktesse Ponomajovát, ha igaznak bizonyul, hogy a Lefertovóban raboskodik.

Kezdetét veszi tehát egy körmönfont, alaposan megtervezett akció, amelynek során Charles Jenkins újra a medve barlangjába merészkedik. Ugyan van bizonyos fokú támogatottsága az ügynökség részéről, de összességében véve egyedül kell boldoguljon. Absztrakt módon pont attól az embertől remél segítséget, aki a legutóbbi bevetése során olyan elszántan üldözte több országon át. Fjodorov ezredes nem szolgál már az FSZB berkeiben, és Jenkins tudja, hogy az orosz úgy érzi, a sajátjai átverték. Két dolgot kell felkínálni Fjodorovnak: pénzt és annak lehetőségét, hogy az FSZB-n bosszút állhasson.

Az utolsó ügynök egy roppant izgalmas kémregény. Az előző részhez hasonlóan itt sem a hajmeresztő akciók dominálnak; Dugoni egy pillanatra sem felejti, hogy a hőse nem egy harmincas, ruganyos léptű kommandós, hanem egy bő hatvanas, a terepviszonyoktól már elszokott veterán, aki akkor hatékony, ha az eszét használja. A szerző Jenkinst ennek megfelelően mozgatja. Az eszére és a higgadt, analitikus gondolkodására nagy szüksége van, hiszen napjaink Moszkvájából kell megszökjön, ahol minden utca, minden állomás és minden épület kamerák tucatjainak látószögében van. Jenkins minden lépését gondosan megtervezi, és egy fondorlatos macska-egér játékba rántja bele az üldözőit. Az olvasó szinte lélegzetvisszafojtva lapoz oldalról oldalra, és képtelen letenni a könyvet, miközben az Oroszországra lecsapó hóvihar leple alatt Jenkinsék mindig egy lépéssel az üldözők előtt járva menekülnek.

Dugoni stílusa teljesen rendben van: könnyed és szórakoztató. A történetvezetés lineáris, a narráció egyes szám harmadik személyben történik, a nézőpont a regény túlnyomó részében Jenkinsé. A sztori nem akármilyen. Okos, hihető, és Dugoni jó mesélő, képes ezt a nagy lélegzetvételnyi hajszát úgy elmesélni, hogy mindvégig fenntartja a feszültséget. A szereplői hús-vér figurák, a cselekedeteik teljesen érthető és emberi indítékokból fakadnak. Jenkins például nem a hazaszeretettől fűtve vállalja a moszkvai bevetést, hanem mert úgy érzi, tartozik ezzel valakinek, aki megmentette az életét. (Lehetne vitatkozni azzal, hogy ez valójában mennyire életszerű, de a könyvben megrajzolt Charles Jenkinshez teljes mértékben passzol.) Ebből kifolyólag Dugoni nem ideológiai eszmék szerint ütközteti a szereplőit, és így a jellemüket sem ilyen irányvonal mentén formálja (mint azt például Jason Matthews tette a Vörös Veréb-trilógiában). Ez határozottan jót tesz a regénynek. Ezektől lesz Az utolsó ügynök letehetetlen.

Dugoni a regényt a 2010-es évek második felében írta; a regény első lapján található ajánlásban 2019-et említi, mint az évet, amikor a könyvön dolgozott, szóval Az utolsó ügynök bőven a Krím-félsziget 2014-es elfoglalása után született. Semmilyen formában nem kapcsolódik a közelmúlt eseményeihez, de pár apró utalás arra enged következtetni, hogy Dugoni fiktív története egy olyan világban játszódik, ahol az orosz elnököt Putyinnak hívják, a török elnök “most jóban van az oroszokkal”, “jelentős feszültség van Oroszország és Ukrajna között”, és az FSZB polóniummal támad azon ellenségeire, akiket már csak az országhatáron túl ér el. Ezek abszolút hitelességet kölcsönöznek a könyvnek.

Robert Dugoni
Robert Dugoni

Robert Dugoni (1961) Idahóban született egy népes családban, kilenc testvére van. Azzal szokott viccelődni, hogy szóhoz ritkán jutott, ezért kezdett el írni. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen szerzett jogi diplomát, majd San Franciscóban ügyvédként praktizált egy ügyvédi irodában. 1999-ben fordította teljes figyelmét az írás felé. A nyolcadik nővér az első kémregénye. A trilógia harmadik kötete angolul 2022 elején jelent meg The Silent Sisters címmel.


Vidd hírét!
  •  
  •