Nem tudom, mire számítottam, amikor kosárba tettem Claire Keegan Ilyen apróságok című könyvét. Tulajdonképpen abban sem vagyok benne biztos, hogy mi fogott meg benne. Nem hiszem, hogy a címe alapján választottam volna. Talán a téli képet ábrázoló borító, meg a könyv hátára írt szöveg, amiből kiderül, hogy ünnepek környékén zajlik a regény, ezek voltak, amik együttesen megfogtak. Valami jó kis téli olvasmányra vágytam, és fogalmam sem volt, hogy valódi kincsre bukkantam.
Az ünnepi nagy pörgésben nem jutott idő erre a könyvre, és ezért utólag nagyon hálás vagyok. Az év első napján vettem elő, amikor sehova sem kellett menni, sehova nem kellett sietni, és az idő meg az óra jelentőségét vesztette. Utólag azt gondolom, hogy a legjobb döntés volt, és az olvasóknak is ezt ajánlanám, hogy akkor vegyék kézbe, amikor igazán van rá idő. Egy vasárnapon, egy szabadnapon, vagy egy lazulós délutánon, miután előkészítették a meleg pokrócot és forró teát. Nem csak magára a könyvre, hanem utána az elmélkedésre is időre lesz szüksége az olvasónak. Mert úgy, ahogy a főszereplőt, Bill Furlongot is gondolkodásra, kételkedésre és mély elemzésre késztetik az események, mi magunk is kényelmetlen kérdések megválaszolására kényszerülünk.
1985-ben találjuk magunkat, egy ír kisvárosban. A gyárak sorra zárják be kapuikat és az emberek egyre szegényebbek. Bill Furlong közel negyvenéves családapa. Egy szerény házban él feleségével és öt lányával, napközben a szén- és fatelepen dolgozik. Ezekben az időkben Furlong és családja szűkösen ugyan, de megélnek. Furlong a semmiből jött, vagy még annál is mélyebbről. Édesanyja tizenhat évesen esett teherbe, csupán a szerencsén és a jóindulaton múlott, hogy Wilson asszony, akinél szolgált, nem tette utcára őket, és nem fordított nekik hátat, mint a családjuk. Az édesapa kiléte sokáig titok maradt. Olyan sokáig, hogy Furlong már nem is hitte, hogy fény derülhet rá. Wilson asszony támogatása és Furlong szorgalma együttesen juttatták őt oda, ahol és ahogyan jelenleg él. Enyhén rendhagyó életfilozófiája hatással van az üzleti politikájára is. „Tudnak jók lenni az emberek, győzködte magát Furlong, miközben visszafelé tartott a városba, csak tudni kell úgy egyensúlyozni nyereség és veszteség között, hogy másokkal is jóban legyünk, meg magunkkal is (…) A karácsony a legjobbat és a legrosszabbat is kihozza az emberekből.”
Az ünnepek előtti hideg időszakban Furlong hajnaltól késő estig dolgozik, hogy mindenhová eljuttassa a tüzelőt. Egy szállítmány, amelyet a helyi zárdához kell kivinnie, kiemelkedik a többi közül. Rutinmunkának kellett volna lennie, de Furlong ráébred valamire, és arra kényszerül, hogy átértékelje teljes múltját, származását, az erkölcsi normákat, és megvitassa magában a különbséget a helyes és helytelen között.
Az olvasó elámul Furlongon, szinte elszégyellve magát saját gyávaságán. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, hányszor takaróztunk már azzal, hogy mi ugyan segítenénk (legyen szó menekültekről, népcsoportról, kóbor állatokról), de hát olyan sokan vannak…? Hányszor mentettük ki magunkat a cselekvés alól azzal, hogy úgysem tudunk mindenkin segíteni? És ekkor jön Furlong, és megment egy lányt. Egyetlen lányt a sok közül. És nem vacillál azon, hogy nem az ő dolga lenne, vagy hogy mi lesz a többivel. Egyszerűen hoz egy döntést, szembeszállva a józan ésszel és a társadalmi renddel, és bár nem váltja meg az egész világot, elindul azon az úton, amely egyetlen lány egész világát megváltoztatja. Számomra ez volt a tanulság, amit egy életre megjegyeztem: hogy nem kell eget rengető jótettekre szánjuk magunkat, nem kell mindenkit megetetni, mindenkit befogadni, mindenkinek meleg ruhát adni, elég csak egy valakin segíteni, éppen elég apró hősnek lenni. Mert bizony Furlong hős. A hétköznapi, szerethető hős, aki csak egy kicsit tette jobbá a világot.
Annyi idézetet írtam ki magamnak, hogy nehéz kedvencet választani. Végül azt illesztem ide, amely leginkább tükrözi Furlongot, amely a hajtóereje volt: „Furlong egyszer csak azt kérdezte magában: mi értelme úgy élni, hogy nem segítünk egymásnak? Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?“
A regény vége nyitott marad. Furlong elindul a mentett lánnyal, megbotránkoztatva mindenkit, aki találkozik velük. Megannyi kérdés nyitva marad: mi lesz ezután, mi lesz a lánnyal, mit szól Furlong felesége az egészhez, a lányai tanulmányát valóban veszélybe sodorja ez a mentési akció? Meg tudja változtatni azt társadalmat, aki hallgat? „Ha boldogulni akarsz az életben, ha felszínen akarsz maradni, muszáj szemet hunynod bizonyos dolgok fölött.” De valóban muszáj?
Őszintén ajánlom minden kamasznak, felnőttnek, idősnek, korosztálytól függetlenül. Mélyen meg tud érinteni a regény morális mondanivalója, és tanulni tudunk belőle – hogy történelmet vagy bátorságot, az már az olvasón múlik. A regény terjedelme rövid, alig 95 oldal, mégis időt igényel, hogy utánanézzünk, mik is voltak a Magdalen mosódák, meg tudjuk emészteni az olvasottakat, és elgondolkozzunk pár tényen, kérdésen. Nem könnyű feladat.
A nyelvezet igényes és színvonalas, mégis sokkal inkább az eszmék, a gondolatok azok, amelyek igazán széppé teszik a szöveget: „Az, hogy az életben ennyi minden múlik a véletlenen, egyszerre rendjén való és végtelenül igazságtalan.”
Claire Keegan 1968-ban született Írországban. Amerikában járt egyetemre, majd Walesben is élt. Eddig öt könyve jelent meg, ezek közül jelenleg csak az Ilyen apróságok olvasható magyar nyelven. A szerző ezt a történetet azoknak a nőknek és gyerekeknek ajánlja, akik az írországi anya- és gyermekotthonokban és a Magdalen mosodákban sínylődtek.