Rolf Dobelli Ne olvass híreket! című könyve a The Guardian News is bad for you (A hírek ártanak neked) című cikke alapján született. A brit napilap online kiadása 2013 áprilisában közölte az írást, amely Dobelli egy előadását összegezte, és az év legolvasottabb cikkei közé került.
Dobelli 2010 óta nem fizet elő semmilyen újságra, nem néz híradót, nem hallgat rádiós híreket, és az online híradásoktól is távol tartja magát. Ahogyan ő fogalmaz: hírdiétát folytat. Ebben a könyvében azt igyekszik elmagyarázni, hogy a hírfogyasztás rossz az embernek (“a hír az a szellemnek, mint a cukor a testnek”, vallja), és meg akarja győzni az olvasót, hogy ne olvasson híreket. A dolognak az a szépséghibája, hogy olyan sokat mantrázza ezt, hogy a végén már nehéz őt komolyan venni.
A szerző álláspontjával lehet ugyan vitatkozni, és minden bizonnyal vannak olyanok, akik nem tudnak a hírek nélkül élni – mert ez jelenti a megélhetésüket, mert a munkájukhoz elengedhetetlen, hogy naprakészek legyenek mindennel, ami a világban történik. Ugyanakkor be kell ismerni, hogy megfogalmaz néhány olyan állítást, amelyekkel a legtöbb ember egyet tud érteni, illetve ismertet pár olyan praktikát, amelyek sokszor hasznosak lehetnek. Valószínűleg mindannyian tapasztaltuk már, hogy a “továbbsodró linkek” miatt milyen hamar elkalandozunk böngészés közben. Dobelli azt mondja, hogy tudatosan figyeljünk oda erre, amikor online böngészünk, és ne engedjük, hogy a figyelmünket elvonja egy-egy hatásvadász címmel ellátott hír.
Dobelli olyan tényekre világít rá, amelyekről feltehetően tudtunk, de legalábbis sejtettük. Az, hogy a szerző fehéren feketén leírja, megerősíti bennünk a tudást. Hogy a hírcirkuszt pénzelő reklám csak akkor eladható, ha harsány, sokkoló, meghökkentő, figyelemfelkeltő hírecskékkel veszik körül – az elvont, összetett, gondolkodásra késztető tartalmak ebbe az üzleti modellbe ritkán férnek bele. Hogy a hírsztorik általában olyan témákkal foglalkoznak, amelyekre nincs ráhatásunk (terrortámadás egy távoli városban, vulkánkitörés egy távoli országban, szárazság egy másikban, menekültáradat egy harmadikban), és ezáltal passzívvá, szomorúvá, pesszimistává tesznek. Hogy a közeljövőben valószínűleg már újságírókra sem lesz szükség ahhoz, hogy kattintásvadász, reklámbevételt növelő híreket gyártsanak, és az csak másodlagos szempont, hogy ezeknek a híreknek lesz-e valóságtartalmuk.
Helyenként tudományos kutatásokon vagy reprezentatív felméréseken alapuló tényeket ismertet. Egy amerikai intézet megállapította, hogy az átlag amerikai állampolgár naponta hány percet tölt “hírfogyasztással”, és azt is feltárta, hogy mi az arány a végzettség és a hírfogyasztás között (54. oldal). Egy másik fejezetben a hírek szervezetünkre gyakorolt hatásáról ír (63. oldal) – a hírek olvasása, hallgatása vagy nézése által a szervezetünket stressznek tesszük ki, és olyan mellékhatásokat kockáztatunk, mint a csőlátás, a félelemérzet, a megnövekedett agresszivitás, az érzelmi tompultság. A 18. fejezetben egy tanulmányra hivatkozva azt mondja, hogy minél több hiperlinket tartalmaz egy cikk, annál nehezebb megérteni a szöveget. Ezek mind releváns és megalapozott állítások, és Dobelli közérthetően, lazán közli őket – talán túlságosan is lazán. A szövegben nincs hivatkozás a forrásanyagra, olvasás közben nem egyértelmű, hogy ezeket az állításokat mire alapozza a szerző, és ez nagy hiányossága a kötetnek. A könyv végén található 50 oldalnyi függelék tartalmaz minden forrást, ezekhez a szerző részletes magyarázatokat is fűzött, szóval a tartalom nem szenvedett csorbát, de a szerkesztési elv nem előnyös.
Dobelli helyenként nagyon látványosan általánosít. A 18. oldalon azt sugallja, hogy az ember sok tízezer órányi hírfogyasztás után sem fogja jobban érteni a világot, és nem tud jobb döntéseket hozni. Az első erősen vitatható, a második pedig egyenesen nevetséges állítás, ahogy a 28. fejezet címe is az: A hírek támogatják a terrorizmust. Ebben azt állítja, hogy a Római Birodalomban azért nem létezett terrorizmus, mert nem volt hírmédia (128. oldal). Érzésem szerint egyszerűen túltolta azon igyekezetében, hogy meggyőzzön: ne olvassunk híreket!
Dobelli persze nem egy megrögzött összeesküvés-elmélet hívő, aki azt hiszi, hogy minden ártalmas, ami hír. Természetesen ő is olvas (még ha nem is híreket, hanem ismeretterjesztő és elemző cikkeket), és a kötet végén arra is kitér, hogy szerinte milyen zsurnalizmusra lenne szükség. Azt mondja: kétfajta publicisztikára lenne szükség: oknyomozó/tényfeltáró (amely felfedi a tényeket és a visszásságokat) és magyarázó/tisztázó (amely leírja a tágabb kontextust, hátteret fest). Nos, mindkettő létezik. Dobellinek abban igaza van, hogy mindkét fajta újságírás nehéz és drága, mesteri tudást igényel a művelői részéről, és koncentrált befogadást a fogyasztóktól, és hírformában egyik sem tud működni (már ahogyan ő a hírt definiálja). Arról külön könyvet lehetne írni, hogy ezt a fajta publicisztikát mennyire ellehetetleníti a politika, illetve hogy ebben a folyamatban milyen szinten fonódik össze a hatalom és a média – nekünk, magyaroknak sem kell a szomszédba menni példákért –, de erre Dobelli nem tér ki. Értem, hogy arról próbál meggyőzni, hogy ne olvassunk (olyan) híreket, de talán célratörőbb lehetett volna arra helyezni a hangsúlyt, hogy miként válogassunk a hírek között, hogy mit olvassunk a “hírecskék” helyett.
Dobelli stílusa olvasmányos, könnyen fogyasztható, élvezhető. Helyenként megmosolyogtat, máskor elgondolkodtat. A könyvet 35 rövid, tömör fejezetre osztotta, és mindegyiket nyúlfarknyi, két-három mondatos “útravalóval” zárja. Ezek többségében ugyanazt szajkózza: ne olvassunk híreket! Engem nem tudott maradéktalanul megnyerni az ügyének, de az egyik “útravalóban” hátrahagyott mondatával teljes mértékben egyetértek: “Egyetlen jó könyv ezerszer értékesebb az életminőségünk szempontjából, mint megszámlálhatatlan mennyiségű hír.”