2018 nyarán nagy kiterjedésű erdőtüzek pusztítottak Svédországban. A Svéd Védelmi Minisztérium szerint ez volt a legsúlyosabb tűzvész, amely a modernkori történelem során az országot sújtotta. Körülbelül ötven különböző helyen lángoltak az erdők összesen 250 négyzetkilométernyi területen, az oltásban több ország tűzoltói vettek részt. Ezek az események ihlették Jens Liljestrandot a Ha minden véget ér is megírására. A könyvet 2019-ben kezdte el írni, a cselekményt a nem túl távoli jövőbe helyezve. Elképzelte, hogyan festene egy természeti katasztrófa Svédországban 2030 körül. Mire a könyvet befejezte, rájött, hogy minden, amit a regénye lapjain elképzelt nem a jövőben történik, hanem ma.
A regény cselekménye négy karakter történetéből áll össze, és ezek néhol csak laza szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Az első rész narrátora a negyvenéves Didrik, aki a családjával nyaral egy tó partján Stockholmtól északra; amikor lángokba borulnak a környező erdők, valamennyien menekülni kényszerülnek. Didrik épp arra készül, hogy elhagyja a feleségét egy fiatal lányért, Melissáért, aki ez idő tájt Stockholmban tartózkodik. Ő a második rész narrátora; egy kiöregedett teniszcsillag fényűző házában lakik egy furcsa egyezség részeként. A harmadik részt a teniszcsillag fia meséli el, aki a katasztrófa idején az apjával kettesben hajókázik a stockholmi szigetvilágban. A negyedik részben visszatérünk a lángok elől menekülő, időközben szétszakadt családhoz, és Didrik tizenéves lánya szemszögéből látjuk az eseményeket. Az egész cselekmény csupán pár napot ölel fel, de a szereplők visszaemlékezései által néha több évnyire is visszaugrunk az időben.
Noha a regény valószínűleg úgy fog fennmaradni az emlékezetben, mint a klímaválságot tárgyaló irodalom első svéd képviselője, és a társadalomkritika is ott rezonál az olvasóban még napokkal a könyv befejezése után is, igazából a remekül választott és ábrázolt karakterek jelentik a regény erősségét. Liljestrand főszereplői hétköznapi emberek, átlagos problémákkal, mindenki számára ismerős gondolatokkal. A szerző a tulajdonságaikat az emberi természet egy meglehetősen széles skálájáról merítette. Azt akarta megmutatni, hogyan reagálunk egy klímakatasztrófa idején, ha órák alatt összeomlik körülöttünk az általunk ismert társadalmi rend, ha kitör a káosz. Az erdőtüzek nem mindegyik szereplőt érintik direkt módon, de valamennyien a bőrükön érzik a katasztrófa következményeit, és ez különféle reakciókat vált ki belőlük: sokk, félelem, döbbenet, elkeseredettség, zavarodottság, szomorúság, depresszió, düh. Van, aki tenni akar valamit, más a tagadásba menekül, megint más úgy tesz, mintha a természeti katasztrófa nem is lenne olyan súlyos, mint ahogyan állítják, vagy úgy véli, mi, egyszerű emberek amúgy sem tudunk semmit tenni, ami az eseményeket befolyásolná.
Liljestrand zsenialitása abban mutatkozik meg, ahogy a szereplők reakcióit és tulajdonságait a felszínre hozza. A válságra adott válaszuk belülről, mélyről fakad; ahogy egyre jobban megismerjük a szereplőket, úgy jövünk rá, hogy a természetükből fakadóan viselkednek úgy ahogy. Liljestrand apró lépésekkel haladva, rétegenként hámozza le a felszínt, jól időzített flashbackek révén tárva fel a szereplők múltját. Így mindegyik szereplőről figyelemreméltó, nagyon mélyreható jellemrajzot kapunk. Egy adott ponton a szereplők körül tomboló erdőtűz vagy a fővárost részben megbénító káosz már-már a háttérbe szorul, és sokkal érdekfeszítőbb lesz például Didrik sztorija, aki valójában életközépi válságban szenved, és látványosan kudarcba fullad minden olyan kísérlete, amellyel a hőst játszaná a családja előtt; vagy André története, amely egy keserű, reménytelen apa-fia kapcsolat hátterét tárja fel; vagy Melissa története, aki az elérhetetlen álmok hajszolása közben identitásválságba kerül.
Liljestrand fantasztikus mesélő (és Patat Bence remekül fordította magyarra a szöveget), a könyvet nehéz letenni. Gyakran hosszú lélegzetvételű, néha teljes bekezdésnyi mondatai különös ritmust kölcsönöznek a szövegnek, helyenként érezhetően fokozzák a feszültséget, de hosszúságuk nem zavaró, nem ront az olvasmányélményen. A regény lapjain megjelenő klímakatasztrófát nem tolakodó, egy hollywoodi katasztrófafilmre jellemző képekkel próbálja megfesteni, több helyen is inkább csak elejtett mondatok utalnak arra, hogy a bolygó éghajlata gyökeresen megváltozott a cselekmény idejére. Például már nem látható a legendás köd a San Franciscó-i Golden Gate-nél; a Balti-tenger haldoklik, közel százezer négyzetkilométernyi tengerfenék már teljesen oxigénmentes. A szereplők számára kézzelfogható, testközeli katasztrófát is igencsak visszafogottan ábrázolja. Nem a lángokra fókuszál, hanem arra, hogyan élik meg a szereplői a viszontagságokat.
Jens Liljestrand (1974) svéd újságíró, író. Korábban a Sydsvenskan és a Dagens Nyheter kritikusa, az Expressen kulturális rovatvezetője volt. Családjával Stockholmban él. A Ha minden véget ér is a második regénye.