A földi helyszínekkel foglalkozó geopolitikai könyvei után Tim Marshall A földrajz jövője című könyvében a világűrt célozza meg. Az egymáshoz lazán kapcsolódó kötetekből álló, Politics of place néven is ismert sorozata ötödik része – a magyar nyelvű megjelenéseket tekintve negyedik a sorban – arról a versenyről szól, amely már évtizedek óta zajlik a világ vezető hatalmai között a világűr meghódításáért és erőforrásainak megszerzéséért.
Marshall szóban forgó geopolitikai könyveinek egyik alapgondolata, hogy a világ vezetőinek döntéseit – akárcsak a múltban – ma is meghatározzák a földrajzi adottságokból adódó korlátok. A szerző eléggé meggyőzően érvel arról – példák sokaságát felvonultatva –, hogy a földrajzi tényezők még a technológiai fejlettség jelenlegi szintjén is jelentős befolyással vannak a világ geopolitikai viszonyainak alakulására. Könyveiben nagyrészt a Föld felszínét meghatározó fizikai tájelemeken és az általuk kínálta természeti erőforrásokon, illetve az éghajlati, demográfiai és kulturális tényezőkön keresztül vizsgálja a földrajz politikára gyakorolt szerepét, azonban A földrajz hatalma című kötetében egy egész fejezetet szentel a világűrnek is.
A könyvről írt cikkemet azzal zártam, hogy kíváncsi vagyok, meddig képes a szerző a korábbi könyveiben alkalmazott kereteket feltölteni új tartalommal. Akkor határozottan azt gondoltam, hogy nagyjából mindent elmondott, amit erre a sémára ráhúzva el lehetett mondani. Átsiklottam ugyanis azon a nyilvánvaló tényen, hogy pont a könyv utolsó fejezete kínálja az újabb témát. Bár a világűr földrajzi helyszínként való értelmezése sokak számára nem annyira nyilvánvaló, mint például egy hegységé vagy egy folyóé – a legtöbb ember, amikor a földrajz szót hallja, valószínűleg elsőre a közvetlen környezetére asszociál –, Tim Marshall A földrajz jövője című könyvében eléggé meggyőzően érvel azt illetően, hogy legalább annyira fontos szerepet játszik a geopolitikai viszonyok alakításában, mint a többi földrajzi tényező. A könyv egyik erőssége, hogy tudatosítja: amikor a világűr meghódításáról beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a Holdra szállásra vagy a Mars-expedíciókra kell gondolni, hanem a mindennapjainkat ennél sokkal kézzelfoghatóbban meghatározó dolgokra. Elég, ha csak a navigációs alkalmazásaink működéséhez vagy az időjárás-előrejelzéshez nélkülözhetetlen műholdakat hozzuk fel példaként, de valójában sokkal szélesebb azoknak az eszközöknek az alkalmazási területe, amelyeket az emberiség a Föld fizikai határain kívül működtet.
A könyvben Marshall a tőle már ismert hármas felosztás szerint, a múlt-jelen-jövő dimenzióban bontja ki a témát, a korábbi köteteitől eltérően viszont ez itt nem a fejezeteken belül köszön vissza, hanem a könyv szerkezetében: a kötet három részből áll, amelyek közül az első (Út a csillagok felé) az űrutazás előzményeivel foglalkozik, a második (Itt és most) a világűr jelenlegi helyzetét ismerteti, a harmadik (A jövő múltja) pedig lehetséges jövőbeli eseményeket, forgatókönyveket vizsgál. A hármas felosztáson túl a szerző tíz fejezetre tagolja a könyvet – ezzel is találkozhattunk már két korábbi kötetében is.
Az első két fejezetet Marshall az űrutazás előzményeinek szenteli. Az első egy visszatekintés arra, hogy a történelem során az emberiség hogyan viszonyult a világűrhöz – pontosabban az égbolthoz, az égitestekhez –, kezdve az őskor egyszerű emberétől, aki egyes tudósok szerint már 30 ezer évvel ezelőtt holdnaptárt készített, eljutva a középkor és újkor nagy gondolkodóihoz (Galilei, Newton, Einstein), akiknek a tudománytörténeti jelentőségű felfedezései közvetett vagy közvetlen módon fontos szerepet játszottak abban, hogy ma egyáltalán beszélhetünk űrutazásról. A második fejezet a közelmúltra fókuszál, az űrutazás közvetlen előzményeit eleveníti fel, amiben szerepe volt az első motoros repülőgép felszállásának, és aminek a legfontosabb mérföldköveit (pl. Gagarin űrutazását vagy Armstrong és társai Holdra szállását) a XX. században a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hidegháborús versengés szolgáltatta.
A második rész hat fejezetében a szerző előbb a világűr földrajzát és a világűrre vonatkozó jogi szabályozásokat és az azok hiányosságaiból adódó kihívásokat tekinti át, majd külön fejezetekben ismerteti a világ három vezető űrhatalmának (Kínának, az Egyesült Államoknak és Oroszországnak) az űrversenyben elfoglalt helyét, egy Futottak még című fejezetben pedig foglalkozik az összes többi országgal vagy szövetséggel, amelyek a felsoroltak mellett helyet kérnek az asztalnál. Ezek információgazdag fejezetek, amelyekben Marshall igyekszik átfogóan és strukturáltan tárgyalni az egyes szereplők világűrrel kapcsolatos, deklarált vagy feltételezett célkitűzéseinek politikai és technológiai vetületeit egyaránt.
A jövőbe tekintő rész eléggé pesszimista hangvételű, a kilencedik fejezet egyenesen az Űrháborúk címet viseli. Marshall szerint már jelenleg is rendelkezésre állnak azok a kellékek, amik szükségesek egy esetleges űrháborúhoz, ugyanakkor azt gondolja, hogy ebben az évtizedben a világűrben zajló háború elsősorban a földi háborúkról fog szólni – ehhez kapcsolódóan fel is vázol egy fiktív, 2030-ra datált forgatókönyvet, amiben egy csendes-óceáni feszült helyzet eszkalálódik. Amennyiben az egymással versengő felek nem tanúsítanak kellő együttműködési hajlandóságot, a nem túl távoli jövőben akár már a űrbéli helyszíneken is elképzelhetőek összecsapások – erre egy 2038-ban játszódó fiktív forgatókönyvet hoz fel példaként. A záró fejezetben kissé békésebb vizekre evez és azt vizsgálja, hogy a közelebbi és a távolabbi jövőben milyen célkitűzések fogalmazódhatnak meg az űrverseny szempontjából jelenleg a két legfontosabb égitestnek számító Hold és Mars vonatkozásában, és ezek elérése milyen korlátokba ütközik. A szükséges technológiai megoldások egy része egyelőre még a sci-fi témakörébe tartozik, de Marshall szerint a tudomány fejlődése mindenképpen bizakodásra adhat okot. Az optimista forgatókönyveket nem is ez, hanem sokkal inkább a nemzetállami logikában és a hatalmi tömbökben való gondolkodás – a közös emberi mivoltunk és az együttműködés szükségességének felismerése helyett – veszélyezteti. Az alig két oldalas epilógusban a szerző a korábbi pesszimista hangvételű fejtegetései ellenére visszatér egy bizakodóbb gondolatmenethez, és a következő mondattal zárja könyvét: “Az összes elképzelt és elképzelhetetlen csoda odakint van, előttünk, és arra vár, hogy a Homo spaciens felfedezze.”
A földrajz jövője nemcsak szerkezetét, hanem stílusát tekintve is nagyon hasonlít Marshall korábbi könyveihez. Olvasmányos, szórakoztató, helyenként humoros is, nem tudományos igényességgel megírt, de jól dokumentált és alapos összefoglaló, mintegy tíz oldal – ezúttal nem fejezetek szerint tagolt, hanem a könyv egészére vonatkozó – válogatott bibliográfiával, valamint tárgy- és névmutatóval ellátva. A legtöbb olvasó számára valószínűleg újdonságokkal is szolgál a témában, a korábbi köteteihez képest azonban határozottan érződik, hogy ezen területen kevésbé mozog otthonosan a szerző, mint a geopolitika földi viszonyaiban. Valószínűleg ebből is adódik, hogy van egyfajta eltolódás a feltételezések vagy a hipotetikus forgatókönyvek, illetve a tudománytörténeti és technológiai leírások irányába, és a megszokottnál kevesebb a kimondottan geopolitikai eszmefuttatás. Illetve van még valami, amit a korábbi könyveihez képest szóvá kell tennem: mintha a szerzőre jellemző semlegesség is tompult volna ebben a kötetben. A nyugatcentrikus szemléletmód a korábbi könyveire is jellemző volt, viszont sikerült többnyire semlegesnek maradnia még kényesebb politikai kérdésekben is, amit én különösen értékeltem. Itt ezt többször is felrúgja, megengedve magának egy-egy ironikusabb hangvételű, szinte beszólásszerű megjegyzést vagy negatív minősítést azoknak az országoknak a(z űr)politikájával kapcsolatban, akik az űrversenyben (is) több ponton szembehelyezkednek a nyugati világ értékrendjével és/vagy érdekeivel (itt természetesen elsősorban Kínára és Oroszországra kell gondolni). Ez mindenképpen rontott a szerzőről a korábbi kötetei alapján bennem kialakult képen, még akkor is, ha az olvasmányélményt jelentősen nem befolyásolta.
Tim Marshall (1959) brit újságíró, tudósító és külügyi szakértő. Korábban a Sky News szerkesztője, a BBC munkatársa. Több mint 30 országból küldte tudósításait, részletesen beszámolt a horvátországi, boszniai, macedóniai, koszovói, afganisztáni, iraki, libanoni, szíriai és izraeli konfliktusokról. Foreign Matters című blogját 2010-ben Orwell-díjra javasolták. Az általa 2015-ben alapított hírelemző portál, a TheWhatandtheWhy.com főszerkesztője. Hét könyv szerzője, amelyek közül négy jelent meg magyarul, legutóbb 2023-ban A földrajz jövője.