„Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdésessé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák.” – írja Kertész Imre a Gályanaplóban. Az irodalmi Nobel-díjas író az egyike társadalmunknak, aki – saját élményeiből merítkezve – megalapozta a magyar nyelvű holokausztirodalmat. Ez az a téma, amelyik napjainkban is folyamatosan előkerül, ám paradox módon óriási csend lepi el: beszélnünk kell róla, de hogyan? Elbeszélhető-e egyáltalán azok története, akik a haláltáborokban önmaguk sírját ásták meg? Elbeszélhető volna azon emberek élete, akiket családjuktól elszakítva, gázkamrák bugyraiban ért a véghalál? A vészkorszakról való elhallgatás a hatvanas években cenzúra jelleget is öltött, mely főként az elfojtásnak és a lelkiismereti problémáknak köszönhető.
Vámos Miklós legújabb, Ki vinné haza című könyve az író korábbi műveiből válogatott újrakiadások egyike. A kötetben szereplő Jaj című kisregény és a Múmiák címet viselő páros novella a bevezetőben is felvetett traumafeldolgozás témájával foglalkozik.
Vámos az 1986-ban írt, de csak két évvel később kiadásra kerülő Jajban a holokausztból fakadó transzgenerációs trauma ábrázolására s egyben annak feldolgozására is vetemedik, melynek elsődleges indoka a hiányérzetben és a csalódottságban keresendő.
„Akiket megöltek a vészkorszakban, azoknak leszármazottjaik sincsenek, tehát nemcsak a nagynénik, nagybácsik hiányoznak a család láncolatából, hanem az unokahúgok és -nővérek, az unokaöcsök és -bátyok is, szóval gyakorlatilag mindenki, akivel távolabbi rokonként – kortársként? – tarthatnám a kapcsolatot. A Jaj az égető hiány első földolgozási – talán elfogadási? – kísérlete volt.” – jegyzi meg az író a könyv utószavában. Mint mondja, leszármazásáról későn, tizenhét-tizennyolc éves korában szerzett tudomást, ennek a reakciónak a lenyomata sűrűsödik a kisregényben. A könyvben ott lapul a düh és a valóságkeresés egyvelege: egy irigylésre méltó, háromtagú család életének teljes felfordulását követhetjük végig, ahogyan az addig sosem látott, a haláltáborokban odaveszett rokonok szerre visszatérnek és bekéredzkednek Olt Pál és a család harmonikus mindennapjaiba.
A legegyszerűbben groteszk szövegként definiált írás a komikum és a tragikum között lavíroz, hiszen míg az előkerült rokonság élve és virulva – nem mellesleg mindenki abban az életkorában, amelyben hajdan megölték – rohamozza meg Palikámék kis méretű lakását, addig a családfő és felesége készségesen, figyelmen kívül hagyva a mellőzhetetlen információt („Nyilván csak a haláltáborosok jönnek vissza – vélte Palikám, amikor Verával a vacsorát készítették elő a konyhában. Vera könnyezett – hagymát szeletelt, csípte a szemét –, jó, de akkor Sanyi bácsi mit keres itt? őt az odaúton lőtték agyon!”), segítenek a hazatérőknek. Az újdonság viszont többféleképpen is gátolja a normalitást: a személyes dokumentumok hiánya, a lakás kis mérete és az egyre több megjelenő rokon lassan felemészti Palikám és Vera költségvetését, illetve azt a személyes teret és időt, amelyben a tulajdonképpeni boldogságot megteremtették. A szülők vendégszeretetét – a mindennapok nehéz menedzselésének következtében – felváltja a feszültség és az aggodalom, miközben belülről marcangolja őket a bűntudat: „Nehéz lesz, ha Lina néni rendszeresen telefüstöli a lakást, gondoltad, de tudtad, sose fogsz szólni neki. Azok után, amiken ő keresztülment, ki fogjátok bírni.” Muszáj nekik is kibírni, ha ők azt kibírták. Mi ez ahhoz képest? Az elbeszélhetetlenség valahol itt ér össze a vágy és a sajnálat kettőségével.
A Ki vinné haza című kötetben szereplő Múmiák pedig „egy másik megközelítés”. Az író kifejezésével a kétrészes szöveg egy történetet mutat be két szempontból. A perspektívaváltás az idő múlásában érhető tetten: a Múmiák első darabja egy tízéves kisfiú múzeumban töltött titkos éjszakáját meséli el, a másodikban ugyanezt a már ötvennyolc éves férfi emlékein keresztül olvassuk. Itt a némaság még mélyebb szintekre bújik, az önvizsgálat és a számvetés, a ragaszkodás és a haláltapasztalat új értelmezést nyer.