Micsoda örömöt éreztem, amikor megjelent Jón Kalman Stefánsson új könyve, az Árkok az esőben! Az új könyvről azonban kiderült, hogy csak a magyar olvasók számára új, hiszen ez a kötet a szerző első, 1996-ban megjelent prózakötete. Ez az információ csak tovább csigázta kíváncsiságomat: mennyit változott a szerző stílusa az elmúlt közel 30 évben, felismerem-e a már ismerős izlandi tájat, vagy a számomra oly kedves szereplőket?
A válaszokkal sem maradok adós, igen, igen és igen, ez az autentikus Stefánsson-stílus, amelybe az évek során beleszerettem, ugyanaz az izlandi táj, ahova gondolatban elvonulhatok megpihenni, és annak ellenére, hogy a szereplők nem ismerősek, nem tudtam a többi regény szálaihoz kötni, mégis otthonosan mozogtam közöttük, őszinte érdeklődéssel és megértő szeretettel fordultam feléjük. Ez a gondolat pedig, hogy szeretettel fordultam a szereplők felé, egy újabb gondolatsort indított és egy rácsodálkozást szült. Az Árkok az esőben esetén, pont úgy, ahogy a többi Stefánsson-regényben, nincsenek sem pozitív, sem negatív szereplők. Emberek vannak, akik élik az életüket. Hoznak helyes és helytelen döntéseket. Szeretnek, majd másba szeretnek. Gyászolnak és továbblépnek, vagy megrekednek. Összevesznek és kibékülnek. Akár a valós életben, sem az emberek, sem a helyzetek nem egyértelműen jók vagy rosszak, cserében a szürke összes árnyalata képviseli magát. A narrátor pedig mindenható, mindentudó, ő az, aki gazdagon mesél a szereplők belső világáról is. Ennél egyértelműbb leckét nem is kaphatnánk arról, hogy sose ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk, mi késztet egy embert egy-egy cselekedetre.
A cselekmény, Stefánssonhoz hűen, Izland nyugati fjordjainak táján zajlik, valamikor a második világháború után. Időbeli reperpontjaink nincsenek, ezek teljesen jelentéktelenek az olvasó, de még a szereplők szemszögéből is. Itt az időt az első bálázógép előtti és utáni eseményekre osztják, a legnagyobb technikai vívmány a vonalas telefon, és az életvitelt az évszak és az időjárás határozza meg. „Mindig nagy eseménynek számított, ha a domb tetején, az ég háttere előtt jármű bukkant fel.” „Micsoda luxus, hogy élhettem abban a korban, mikor teljesen ismeretlen emberek felvillanyozták a napunkat pusztán azzal, hogy kocsijuk feltűnt a láthatáron.” A táj elszigeteltsége és csendje leginkább megnyugtató. Mindenki teszi a dolgát, és az ott élők megtalálják a módját, hogy egy kis színt és izgalmat vigyenek az életükbe. Hogy ez egy megkergült bika kukkerrel való szemmel tartása, vagy hallgatózás a telefonban, vagy a mellékhelyiség ablakának befalazása, azt mindig a helyzet adja. Nem komplikálják el sem a szerelmet, sem a házasságot, végül is csak egy igent vagy egy nemet kell mondani a másiknak, és onnantól eldőlt minden. Ezt a csendet és elszigeteltséget nem mindenki viseli jól, még a szereplők közül sem. A fjordok csendjének súlya van, és egy gazda arra ébred, hogy hallja, amint susognak a felhők, mint a száraz széna, és csikorognak, amikor kettőszeli őket a hegy csúcsa.
A történetek fejezetekre szabdalása a különböző nézőpontokat szolgálja, de ahogy Stefánssonra jellemző, a szálak összefüggnek és közösen alkotnak egységet. A nyelvezet dallamos, lírai, stíluselemekkel teletűzdelve. Gyakran mondom Stefánsson nyelvezetére, hogy már szinte versszerű. Talán a meseszerű találóbb kifejezés lenne, mert bennem pontosan azt az érzést ébreszti, mint mikor gyerekként mesét hallgattam. Mert tulajdonképpen az egész kötet, és vele együtt Stefánsson teljes irodalma egy hosszú mese régmúlt időkről, egyszerű emberekről és kiszámítható világról. A történeteivel szinte elringat, ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha túlpörgök, megnyugtat, és még nem tudott olyan hangulatban és élethelyzetben találni, hogy ne tudjak a szövegre hangolódni és megpihenni benne, általa. Egy bekezdés különösen kedves számomra, ezt másoltam ki és ezt próbálom gyakorlatba ültetni, kisebb-nagyobb sikerrel: „Abba a korba ért, amikor az emberben mély álomba merül a gyermek, és egyesekben soha nem ébred fel újra. Ebben az életben már nem. Az ilyen emberek halott gyermeket cipelnek magukban. (…) Az ilyenek azt hiszik, az ember kizárólag azért emelkedett két lábra, azért mászott le a fáról, és fejlesztett ki nyelvet, hogy dolgozzon, dolgozzon, dolgozzon. (…) Nem, ha Istennek eszébe jutna megtörni a csendet, mondani valamit ennek az eszelős emberiségnek, akkor nem zavarna össze senkit példabeszédekkel, vagy kétértelmű filozófiával, a tudósok nagy örömére azt mondaná: dolgozzatok mértékkel.”
A szövegben megtaláljuk a címet is, egy retorikai kérdés része: „Starkaður ellenben elnéz a mező felett, és mikor a bátyja hümmög egyet, hirtelen megkérdi: Pórður, van-e szomorúbb, mint az árkok az esőben?” És a szöveget olvasva, rájövünk, hogy igen, van. A soha nem szűnő, kínzó gyász szomorúbb. Az öngyilkosság is szomorúbb. Éppen ezért felnőtt olvasóknak ajánlanám ezt a kötetet. Olyanoknak, akik már kellő bölcsességgel és empátiával fordulnak a történet és annak szereplői felé. Olyan felnőtteknek, akik még szeretnek meséket, történeteket hallgatni. „…de az embernek mégiscsak jót tesz, ha irodalmat hallgat. Az irodalom ugyanis olyan egészséges, mint a tőkehalolaj, és olyan csodálatos, mint a jéghidegre hűtött izlandi brennivín.”
Jón Kalman Stefánsson Izland egyik legfontosabb kortárs szerzője. A 2024-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. A Jelenkor Kiadónál előkészületben van a Sárga tengeralattjáró című könyve.