Gyakran mondom Stefánsson nyelvezetére, hogy már szinte versszerű. Talán a meseszerű találóbb kifejezés lenne, mert bennem pontosan azt az érzést ébreszti, mint mikor gyerekként mesét hallgattam. Mert tulajdonképpen az egész kötet, és vele együtt Stefánsson teljes irodalma egy hosszú mese régmúlt időkről, egyszerű emberekről és kiszámítható világról. A történeteivel szinte elringat, ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha túlpörgök, megnyugtat, és még nem tudott olyan hangulatban és élethelyzetben találni, hogy ne tudjak a szövegre hangolódni és megpihenni benne, általa.