Bengt Jangfeldt 1971-ben, huszonhárom évesen, a Stockholmi Egyetemen tartotta első előadását Oroszországról, azóta pedig kiemelten foglalkoztatja annak az országnak a története és identitáskeresése, amelyről akkor azt mondta: „Oroszország nem hasonlít egyetlen más országra sem.” Ebből az érdeklődéséből született meg a Mi és ők. Az orosz eszme története című esszéje, amely magyar nyelven a Helikon Kiadó Helikon Zsebkönyvek című sorozatának 136. darabjaként jelent meg.
Esszéjében Jangfeldt az orosz eszme kialakulását Nagy Péter cár 1672–1725 közötti uralkodásától kezdődően vizsgálja: ez egy olyan vízválasztó volt az orosz történelemben, amely egyfajta viszonyítási pontot jelentett a birodalom későbbi vezetői számára. Péter a XVII. században egy olyan Oroszország élére került, amelynek gyakorlatilag semmiféle kapcsolata nem volt a Nyugat szellemiségével, távol esett az Európát teljesen megváltoztató, a reneszánsznak köszönhető szellemi fellendülés hatásaitól. Egy olyan tizenötmilliós államról beszélünk, amelyben az írni tudók száma alig érte el a félmilliót, a világi iskolák, a tudomány, az irodalom hiányában a szellemi élet szinte kizárólag a keleti egyház keretében bontakozhatott ki, gazdasági értelemben pedig legfeljebb nyersanyagkészletének köszönhetően volt érdekes a világ számára, semmiféle hozzáadott értékkel rendelkező exportterméket nem állított elő. Nagy Péter nyitása a nyugati eszmék irányába, az államszerkezetet és a társadalmat egyaránt átható, nem egy esetben brutalitással érvényre juttatott reformjai jelentősen megváltoztatták Oroszországot, és ezáltal a Nyugathoz való viszonyát, megteremtve ugyanakkor egy olyan dualizmust az orosz tudatban, amely talán egyetlen más népre vagy országra sem volt jellemző, Európában egészen biztosan nem. Uralkodása idején ennek erőteljes szimbóluma Szentpétervár és Moszkva szembenállása volt: előbbi a Nyugat-Európához való felzárkózást és a nyugati civilizációhoz való csatlakozást testesítette meg és a felsőbb rétegek számára jelentett igazodási pontot, míg a régi főváros a szélesebb néptömegek és az egyház számára jelképezte az igazi Oroszországot. A nyugathoz való közeledés egy nem elhanyagolható aspektusa az is, hogy Nagy Pétertől kezdődően az összes orosz cár külföldi családokba házasodott be, így a Romanov dinasztia fennállásának mintegy három évszázada alatt szinte teljesen európaizálódott.
Nagy Péter halála után az országot átható kettősség elmélyült, de többnyire az aktuális uralkodó pozicionálódásától és személyiségétől függött, hogy a nyugati értékekhez való közeledés és az állam megreformálásának szándéka, vagy az ősi orosz, a bizánci hagyományokhoz való ragaszkodás volt hangsúlyosabb – sőt, az orientáció akár egy-egy cár uralkodása idején is változott a bel- és külpolitikai konjunktúra függvényében. A hatalmi eliten túl ez a kettősség egyre erőteljesebben kezdett megnyilvánulni a gondolkodó, értelmiségi réteg szintjén is. Jangfeldt esszéje, a történelmi tények bemutatása mellett kiemelten foglalkozik az egyes korszakok meghatározó orosz gondolkodói által megfogalmazott, kidolgozott eszmerendszerek ismertetésével, rámutatva arra, hogy ezek egy idő után az uralkodó politikai osztály Oroszország szerepéről alkotott véleményét és ténykedését is jelentős mértékben befolyásolták, még ha sok esetben nem is „vegytiszta” módon, hanem jelentős keveredéseket mutatva. Jóllehet egy-egy téma ismertetésénél többször is hivatkozik a műfaji korlátokra, a svéd szerzőnek sikerült alapos munkát végeznie, amikor ezeket az eszméket felfűzi az orosz történelem fontosabb történéseinek ívére, eljutva Nagy Péter korszakától napjainkig, a Vlagyimir Putyin fémjelezte orosz politikai elit gondolkodásmódját nagyban meghatározó ideológiai keretig. Az eszmék mögött többnyire olyan gondolkodók vannak, akiknek a neve az átlagolvasó számára szinte biztosan nem mond semmit, mégis írásaik jelentős hatással voltak koruk Oroszországának szellemi életére.
Jangfeldt szerint az első jelentős társadalmi-politikai gondolkodó Mihail Szperanszkij volt a XIX. század elején, akit az orosz liberalizmus atyjának is szokás tekinteni; az ellenpólus egyik legjelentősebb képviselője Nyikolaj Karamzin, az orosz történelmi konzervativizmus kiemelt alakja. Szintén ennek a korszaknak volt fontos személyisége Szergej Uvarov, akinek az „ortodoxia, autokrácia, népiség” fogalomhármasra alapozott eszmerendszere I. Miklós idején állami ideológia státuszára emelkedett. Az említett cár 1825–1855 közötti uralkodásának egyik jelentős szembenállása volt a „szlavofil” (vagy „ruszofil”) és a „nyugatos” irányultságúak közötti vita – előbbiek kezdtek először beszélni Nyugat-Európa gyengeségéről, romlottságáról, erkölcsi hanyatlásáról, és ennek ellenpólusaként felhozni Oroszországot, amely mind létrejöttét tekintve, mind a néplélek és vallási hagyományok szempontjából különbözött tőle. Ez a vita fektette le az orosz történelemfilozófia alapjait, és ennek a korszaknak az eredménye az ún. „orosz eszme” kialakulása, aminek alapja az az elképzelés, hogy Oroszország és a Nyugat egymás ellenpólusai, valamint az orosz és a nyugati civilizáció különbözősége és Oroszország felsőbbrendűsége. A szlavofil ideológia továbbfejlődésének eredménye a század második felében hódító pánszlávizmus eszméje – ennek egyik legmeghatározóbb képviselője Nyikolaj Danyilevszkij volt –, majd a reakciós nacionalizmus. Egy akkoriban magányosnak számító, szélsőségesnek mondható történelemfilozófiai elképzelésekkel rendelkező gondolkodó volt Konsztantyin Leontyev is, akire Danyilevszkijjel egyetemben ma szinte prófétaként tekint az orosz hatalmi elit. Ugyancsak a reneszánszát éli a mai orosz mainstream gondolkodásban Lev Gumiljev XX. századi történész és antropológus eszmerendszere, aki a Nyikolaj Trubeckoj által az első világháborút követően kidolgozott eurázsianizmus ideológiáját rehabilitálta és népszerűsítette. Ennek az eszmének vált a vezéralakjává a kilencvenes években az az Alekszandr Dugin, akit ma Putyin legfőbb ideológusaként emlegetnek.
Dugin néhol bizarr, szinte már a józan ész határát súroló neo-eurázsianizmusa és radikális nacionalizmusa mind a katonai vezetésben, mind az antiliberális elitben termékeny táptalajra lelt – nem kis mértékben Alekszandr Prohanov szélsőséges nacionalista regényíró és Eduard Limanov költő, regényíró közvetítői, népszerűsítői tevékenységének köszönhetően –, és a geopolitika terén megfogalmazott gondolatai a politikum legmagasabb szintjén is meleg fogadtatásra találtak. Putyin eurázsiai törekvésének egyik fő mozgatórugója az, hogy akárcsak a 15-16. századi moszkvai fejedelmekre, rá is „az orosz földek egyesítőjeként” emlékezzen a történelem. A birodalmi gondolat mondhatni állandó összetevője az orosz nemzeti önképnek, amelynek lényegét Jangfeldt a következőképpen foglalja össze: „Ez az elképzelés történelmi és geopolitikai tényeken és álmokon, egyúttal azon a meggyőződésen is alapszik, miszerint Oroszország a civilizáció egy eltérő és magasabb szintjét, Európa jobb változatát képviseli. Ezek szerint Oroszország lényegében nem más, mint az igazi Európa, szemben a hamis Európával, amely már régen feladta saját identitását, elveszítette morális iránytűjét, és többé már fogalma sincs róla, hogy mi a helyes és mi a helytelen.” Ha valaki követi az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos történéseket és az orosz – vagy akár a hivatalos magyar – narratívát, a fenti gondolatok igencsak ismerősen csenghetnek számára.
Bengt Jangfeldt esszéjének erőssége, hogy közérthetően – bár nem feltétlenül hétköznapi nyelvezetben – és rendkívül információgazdag módon helyezi keretbe annak az eszmerendszernek a fejlődéstörténetét, amely az orosz politikai elit gondolkodásmódját és cselekedeteit vezérli az elmúlt 300–350 évben. Napjainkra vonatkozóan egyértelműen kitűnik írásából, hogy a mai Oroszországot átható legfontosabb ideológiai elemek nem újkeletűek, és az Ukrajnával kapcsolatos elképzelések sem a Szovjetunió felbomlása okozta traumában és a nemzetközi politikai erőviszonyoknak a kilencvenes éveket követő átrendéződésében gyökereznek. Valójában annak az irányvonalnak, amelyet a jelenlegi orosz hatalmi elit követ, szinte minden eleme fellelhető valamely korábbi eszmerendszerben, Putyin és köre csupán saját prizmájukon átszűrve személik ezeket és a kommunikációjukban, valamint az intézkedések szintjén is az éppen aktuális (geo)politikai helyzethez igazítják őket. Fontos zárójel, hogy bár az esszé öt évvel megelőzi a most zajló háború 2022-es kirobbanását, mégis nagyon jól előrevetíti azt a narratívát, ami a háborúval és Oroszország hivatalos álláspontjával kapcsolatosan lépten-nyomon és egyre hangsúlyosabban szembejön velünk a nyilvánosságban. Valószínűleg nem véletlen – és mindenképpen üdvözlendő – a Helikon Kiadó azon döntése, hogy a magyar olvasókhoz is eljuttatja ezt a nem túl terjedelmes, de annál tartalmasabb és nagy aktualitással bíró írást. Akik szeretnék jobban megérteni azt, hogy mi vezérli Vlagyimir Putyint, vagy szeretnének egy átfogó eszmetörténeti áttekintőt az orosz politikai gondolkodásmódról, azoknak feltétlenül érdemes elolvasni Bengt Jangfeldt könyvét.