Táhír Hamut Izgil ujgur költő, filmrendező és politikai aktivista menekültként, tulajdonképpen kényszerből él az Egyesült Államokban, mégis azon kevés szerencsések közé tartozik, akiknek időben sikerült elmenekülniük a kínai átnevelő táborok borzalmai elől. A Ha értem jönnek éjjel című regénye önéletrajzi írás, amiben disszidálásának előzményeit és körülményeit meséli el.
Táhír Hszincsiang tartomány fővárosában, Ürümcsiben élt a feleségével és a két lányával. Vidékről származó elsőgenerációs értelmiségiként irodalmat tanult Pekingben, a főiskolát követően kínaitanár, majd független – az állami rendszeren kívül dolgozó – filmrendező lett Ürümcsiben. Munkája mellett folyamatosan publikálta avantgárd stílusú, ujgur nyelven írt verseit, és az ürümcsi ujgur értelmiségi körök egyik fontos szereplője volt. Könyvében egyes szám első személyben mesél arról, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben ujgur értelmiségiként hogyan fogyott el fokozatosan a levegő körülötte és értelmiségi barátai körül, és végül hogyan jutott arra a nehéz elhatározásra, hogy hátrahagyja szeretett szülőföldjét és egy másik országba, sőt másik kontinensre telepedve a semmiből építi újra életét.
Hogy megérthessük Táhír helyzetét, érdemes egy rövid történelmi kitérőt tennünk. A muzulmán vallású ujgur közösség élete Kína legnyugatibb és egyben legnagyobb tartományában, a rövid, alig egy évtizedes függetlenség utáni 1949-es kínai annektálást követően folyamatosan romlott. A kommunista hatalom által – a korábbi, erőszaktól sem mentes függetlenségi megmozdulásaik miatt – ma már potenciálisan iszlamista terrorfenyegetés forrásaként számon tartott népcsoport tagjai a folyamatos diszkriminációval, a mérsékeltebb „elkínaiasítással” vagy éppen az állam részéről alkalmazott nyers erőszakkal kellett szembenézniük évtizedeken keresztül. Ebben a helyzetben a Kínában élő ujgur értelmiség egy része reménnyel telve fogadta annak a Hszi Csin-pingnek a 2013-as hatalomra kerülését, akinek az apja az ország északnyugati felének legfőbb kommunista hivatalnokaként egykoron kritikusan tekintett a kínai állam ujgurokkal szembeni elnyomó politikájára. Abban bíztak, hogy az ujgur kérdésben az új elnök is az apja nyomdokaiba lép. Keserű csalódásban lett részük, hiszen az azóta eltelt bő évtized alatt az ujgurokkal szembeni elnyomás soha nem látott mértékűre súlyosbodott, folyamatos megfigyelésük, átnevelőtáborokba való deportálásuk, a kényszermunka és a kényszersterilizálások, az ujgur építészeti és vallási örökség lerombolása, az ujgur nyelv használatának betiltása következtében gyakorlatilag népirtás jellegét öltötte, aminek egyetlen célja megsemmisíteni a közel tízmillió fős népcsoportot, vagy legalábbis teljesen felszámolni identitását.
A könyv prológusában a szerző egy kihallgatást felidézve adja meg az alaphangot: 2009-ben bekísérték a rendőrségre, ahol ugyan bekésen, nyugodt hangnemben, de azért egyértelműen érzékeltetve, hogy hol a helye, külföldi ujgur kapcsolatairól kérdezték. Ennek kapcsán elevenít fel egy másik eseményt a korábbi életéből, ami miatt a fenti kihallgatás puszta ténye aggodalommal töltötte el: 1996-ban Törökországba készült tanulni, amikor a kirgiz-kínai határon letartóztatták és „illegális és nem nyilvános anyagok az országból való kivételének kísérlete” címszó alatt – kínzással kicsikart vallomás alapján – három év börtönbüntetésre ítélték, amiből másfél évet le kellett töltenie egy kasgari átnevelőtáborban. Ez az előzmény a múltjában – jóllehet egy bürokráciai tévedésnek köszönhetően priuszától megszabadult –, az ujgurokkal szembeni ellenséges hangulat fokozódása közepette egyáltalán nem számított biztató előjelnek.
Egy másik fontos mérföldkő Táhír történetében egy pár évvel később, 2016 őszén történt beszélgetés, amit Joshua L. Freeman nevű amerikai barátjával, a munkája miatt akkor éppen Ürümcsiben tartózkodó kultúrtörténésszel folytatott – ebből eleveníti fel utóbbi a következő rövid párbeszédet a regény általa jegyzett előszavában:
“Úgy éreztem, hogy ideje megkérdeznem, amit korábban sohasem hoztam szóba:
– Az Amerikába költözést fontolgatod?
– Igen – nézett a szemembe.”
Látszólag semmi rendkívüli nincs ebben a párbeszédben, ezek a szavak minden bizonnyal – akár szó szerint is – elhangzottak már több ezerszer vagy tízezerszer a világ számos pontján az elmúlt egy-másfél évszázadban. A súlyát igazából akkor érezzük meg, ha komolyan belegondolunk abba, hogy ezek a szavak egy szülőföldjét rajongásig szerető, a közössége építésében aktívan részt vevő, gondolkodó értelmiségi döntését tükrözik, aki nem mellesleg a negyvenes éveiben járó, két kamaszkorhoz közeledő gyerekkel rendelkező családapa, egy nem rendkívüli, de mégiscsak stabil exisztenciával a háta mögött, ráadásul egy olyan országban, ahol már a hasonló gondolatokat is súlyos börtönévekkel torolja meg a rendszer. Valószínűleg nem ilyen az az élethelyzet, amiben valaki könnyű szívvel képes a külföldre telepedés mellett dönteni.
A könyv tulajdonképpen egy szívszorító vallomás arról, hogyan érlelődik meg Táhírban és családjában a fenti gondolat, hogyan jut el a figyelmeztető jelként is felfogható 2009-es kihallgatástól a konkrét tervekig, amelyek kulcseleme az útlevél és a vízum viszontagságos, sőt kockázatos megszerzése. Az időrendben lineáris – visszaemlékezésekkel csak egy-egy fontos részlet erejéig megszakított – események fejezetről-fejezetre egymásba fűzött sorozata nagyon érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, ahogyan az ujgur kisebbséggel szembeni kínai elnyomás egyre szigorúbbá válik, és a Táhírhoz hasonló értelmiségiek – de nem csak – mozgástere az élet minden területén elviselhetetlenné szűkül. A könyv címe (Ha értem jönnek éjjel) megegyezik az egyik fejezet címével is, és kiválóan jelképezi azt a feszültséget, ami az egyre növekvő félelem és bizonytalanság közepett áthatja a szerző családjának életét. Mivel az a hír járja, hogy a mindenféle bejelentés nélkül, többnyire az éjszaka közepén letartóztatott ujgurok sokszor a saját, az évszaknak vagy a börtönviszonyoknak nem megfelelő ruházatukban kénytelenek fagyoskodni az átnevelőtáborok betoncelláiban, Táhír előkészít egy rend vastag, téli ruhát és elhatározza, ha éjszaka csengetnek, akkor csak az azokba való átöltözés után nyit ajtót, hogyha letartóztatnák, legalább ne fagyoskodjon a mostoha körülmények között. A dolog abszurditását növeli, hogy amikor ezt az elhatározást teszi, éppen júliusban járnak.Táhír Hamut Izgil regényét nem feltétlenül irodalmi színvonala miatt érdemes elolvasni, bár a könyv fejezetei közé ékelt, Táhír által írt hét vers, valamint a sorok közé csempészett, az ujgur kultúrára, szellemiségre, szokás- és hiedelemvilágra való utalások kétségkívül e téren is sokat hozzátesznek a kötethez. Ennél talán hangsúlyosabb a témája, különösen, hogy szinte ritkaságszámba mennek a kínai állam Hszincsiang tartományban folytatott ténykedéseiről ennyire közvetlen tapasztalatokon alapuló beszámolók. Ilyen értelemben a könyv legalább annyira fontosnak mondható, mint a pár éve magyarul is megjelent, a Franciaországban élő ujgur disszidens, Gulbahar Haitivaji és a Le Figaro újságírója, Rozenn Morgat által közösen jegyzett Menekülés a kínai Gulagból című könyv. Abban ugyan jóval közvetlenebb és mélyrehatóbb bepillantást nyerhettünk a kínai „igazságszolgáltatás” működésébe és az átnevelőtáborok hétköznapjainak borzalmaiba, Izgil regénye abban az értelemben talán megrázóbb, hogy egyfajta utolsó tudósítás egy népcsoport kulturális elitjének a szisztematikus felszámolásáról – ami előbb-utóbb magának a népcsoportnak is az eltűnését fogja eredményezni. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy több olyan ujgur értelmiségi is szerepel a regényben, akiknek az életéről valószínűleg itt olvashatjuk az utolsó közvetlen információkat. Egy részüket még Izgil disszidálása előtt internálták a kínai hatóságok, másik részükre ugyanez a sors vár, túlélésük pedig igencsak kétséges.
Izgil azon szerencsések közé tartozik, akiknek sikerült megmenekülni a kínai diktatúra karmai közül, de azzal, hogy ilyen úton hagyta el hazáját, valószínűleg végleg felszámolta a hazatérés lehetőségét. A könyv megírása pedig még tovább szűkíti ezt az esélyt, hiszen jelen állás szerint nehezen elképzelhető, hogy Kínában az elkövetkező néhány évtizedben olyan politikai és társadalmi átalakulásra kerüljön sor, aminek köszönhetően az ujgurokkal, és különösen a disszidálókkal kapcsolatos viszonyulás gyökeresen megváltozna. Táhír Hamut Izgil minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy ebben a helyzetben ez a legtöbb, amit megtehet: egyrészt a memoárral emléket állít szeretett szülőföldjének, kultúrájának és hátrahagyott barátainak, másrészt pedig – egy eléggé reménytelennek tűnő segélykiáltás formájában – felhívja a nagyvilág figyelmét az ujgurok ellen elkövetett népirtásra. Valószínűleg így is sokkal több, mint amit a legtöbb ember saját hazájáért élete során hajlandó vagy képes megtenni.