Amikor az Egészségügyi Világszervezet 2020 márciusában világjárvánnyá nyilvánította a COVID19, hétköznapibb megnevezésén a koronavírus fertőző betegséget, valahol sejthettük, hogy a világban zajló változások később korlenyomatként szolgálnak majd egyes művészetek témáiként. Rendre az irodalom is csatlakozott ehhez a hullámhoz, az írók és költők az írásaikon keresztül, az olvasók pedig ezen szövegek olvasásával is igyekeztek megérteni és értelmezni azokat a folyamatokat, amelyek az emberi mivoltunkra, jobbára a személyiségünkre is kihatottak. A legtöbb mű viszont beleesett abba a hibába, hogy a szövegek leghangsúlyosabb része a járványt csupán politikai és egészségügyi szempontból vizsgálta, miközben, ahogyan a művészetek, és így az irodalom esszenciája is az emberi létezésben, az emberek közötti kapcsolatokban keresendő. Persze vannak olyan írások, köztük Szöllősi Mátyás legújabb regénye, a Fóbia, amelyek a hétköznapi emberek életét, azok pillanatait ábrázolják; Szöllősi egy olyan világot mutat be, amelynek csupán egy kis szelete a koronavírus: olykor csak közbeszól, hátráltat, de jelenléte irányíthatja az események további történéseit is.
Szöllősi Mátyás Fóbia című regényéről már a címoldalon kiderül, egy több részes könyv első része. A fülszövegből csupán annyit tudunk meg, hogy a könyv főszereplője egy fizikusnő, aki a világjárvány kibontakozásának első napjaiban vidékre, nagyszülei falujába utazik, ahol különböző események hatására – néha ügyetlenül és kapálózva – elkezd úszni a saját, a szülei és a nagymamája emlékeiben. A regény első negyvenhat oldala a magas intelligenciájú nő lehetséges öngyilkossági kísérletének másnapját mutatja be egy pszichiátriai intézmény zárt osztályán, ahol egy ellenszenves orvos és az énelbeszélő zavaros dialógusába hallgathatunk bele.
Szöllősi képes arra, amire a magyar kortárs irodalomban egyre kevesebben: fenntartani a figyelmet, a feszültséget és az izgalmat egyaránt. Egyszerre érzünk egyet a főhőssel, sajnáljuk őt, közben pedig félünk attól, milyen újabb útelágazásokat tol elénk a szerző – hihetünk-e egyáltalán a később nevén nevezett Emíliának? A kaotikusnak tűnő bevezető után soha többet nem térünk vissza az állítólagos öngyilkossági kísérlethez, helyette egy „krónikus” nap eseményeibe és a cselekményt megszakító emlékekbe csöppenünk. Emília vidékre való leutazása közben – a buszút kezdetétől egészen addig, amíg belopózik az egykori nagyszülők házába – egy többgenerációs család történetét ismerhetjük meg a folyamatos visszaemlékezések során. S ahogyan azt már a fülszöveg is előrevetíti az olvasóknak, Szöllősi Mátyás regényének első része „a család-, a bűnügyi és a lélektani regény emlékezetes ötvözete”. Az író egyikből sem akar sokat, mégis mindhárom műfaj jellegzetességeiből kapunk eleget: a főhősünkkel egyszerre válunk nyomozókká, járjuk és éljük újra a nagyszülők és szülők történeteit, s mindeközben – a bűntudattól kikészülve – próbáljuk megmenteni a kézzel fogható örökség maradékait. De minden egyes kérdés, minden egyes megkérdőjelezhető lépés újabb utakat nyit meg egy feltárhatatlannak és megoldhatatlannak tűnő rejtvényszerkezet előtt.
Az viszont a könyv végén sem derül ki, hogy mi történt a bevezetőben megjelenő pszichiátrián, illetve az sem válik bizonyossá, hogy mi történik majd Emília édesapjának eltitkolt testvérével, Jenővel és a nagyszülők házába belopózkodó két tolvajjal. Ezek a kérdések nyitva maradnak – várva a következő részt!