Nagyon, nagyon jó könyvet olvastam. Éric-Emmanuel Schmitt regénye, a Jeruzsálem kihívása egyszerre útirajz földrajzi és szellemi szempontból, zarándokkönyv, napló, megtéréstörténet, misztikus irodalom, vallástörténet, filozófia, építészettörténet, művészettörténet, és még lehetne műfajokat felfedezni benne. Egyszóval komplex kis könyv. Születésének apropója egy vatikáni megbízás: az író utazzon el a Szentföldre és tapasztalataiból, élményeiből írjon egy könyvet. A felkérés hátterére csak egy mondat utal: „Itt, a Vatikánban nagyra becsüljük az ön hitét és szabadságát.” A könyvből viszont értesülünk némi többletinformációról is: például hogyan találkozott Schmitt Istennel 1989 februárjában a Szaharában, amikor Szent Charles de Foucauld életrajzához végzett kutatásokat; hogyan ismerkedett meg a Szentírással később Párizsban. Mesél arról, hogyan érlelődött és fejlődött hite a Jézus által az apostoloknak feltett kérdés nyomán: „És ti, ti minek tartotok engem?” A válasz a következő fokozatokon ment át: Jézus mint mítosz (ez a gyerek- és főleg tinédzserkori istenképe volt), Jézus mint próféta és Jézus mint filozófus (ezek a fiatalkori kereső istenképek, amikor inkább a szavakban hitt), illetve Jézus mint Isten fia (ez a megtérés utáni mély hit az Isten valóságos létezésében). Egyháztörténet-szemlélete, a szertartásokhoz való kritikus hozzáállása és munkássága szintén oka lehetett e felkérésnek. És itt emelném ki a könyv egyik nagy erényét: hívő és ateista, kereső és megérkezett, bármilyen kultúrkörben élő olvasó számára nagy élményt nyújthat. És bár Schmitt megérkezik Isten megtapasztalásának misztikus élményébe, senkit nem győzköd, senkit sem térít. Megfogalmazza a misszió lényegét: „tanúságot tenni. Nem téríteni. (…) Nem az a fontos, hogy mindenkit kereszténnyé tegyünk, hanem az, hogy keresztényként viselkedjünk.”
Tehát Éric-Emmanuel Schmitt megkapja a direkt felkérést a Vatikán részéről. Harc dúl benne: vállalja-e, vállalhatja-e ezt a megbízást? „… elmenni oda, ahol minden elkezdődött, oda, ahol minden összeáll”. És hát amint ennek a könyvnek a létezése is bizonyítja, elvállalta. A zarándoklat Názáretben kezdődik, ahol a szerző Charles de Foucauld szellemiségével találkozik, illetve az Angyali üdvözlet bazilikát látogatja meg, amely a legnagyobb keresztény templom a Közel-Keleten. Ellátogat a Tibériás-tóhoz, ahol Péter apostol sziklája és a felette álló templom áll, majd Kapernaumba, ahol Keresztelő Szent Jánossal találkozott Jézus. Itt található a Boldogság-hegy és a Boldogság-templom, amely Jézus boldogság-mondásainak emléke. A zarándokút része a Tábor-hegy, Cezárea, Meggidó, megannyi állomása Jézus földi életének. Aztán jön Betlehem: a Születés temploma és a Születés barlangja. A kultikus helyek látogatása során megannyi belső monológot, elmélkedést, értelemkeresést követően egy sor gondolatot fogalmaz meg az író: van, amelyik tételszerűen kijelent valamit, van kérdésszerű, amely továbbgondolást igényel. Például a Születés templomában már nagyon ráéhezve egy misztikus élményre, Schmitt csalódva tapasztalja, hogy a tömeg, a zsúfoltság, a lökdösődés, a templomőrök semleges hidegsége miatt erre esély sincs. Viszont nagyon erősen megérzi az édesanyja jelenlétét: „Ha a Születés temploma nem is adta meg nekem a Máriával való találkozás lehetőségét, de megadta nekem édesanyám jelenlétét. Ez volt a cél? A kettő egy és ugyanaz?”
És akkor Jeruzsálem. Az a város, amely tanúja volt Jézus Krisztus élete legfontosabb mozzanatainak és amely azóta folyamatosan a békételenség helyszíne. „Első pillantásra nem is tudom, szeretem-e Jeruzsálemet vagy utálom. Lenyűgöz. Zavar a mostani látvány és az előzetes véleményem közötti aránytalanság: miképpen felel meg a harcias, súlyos, barátságtalan fellegvár a Jézus által hirdetett szeretetnek?” Ez a könyv legszebb és legkiemelkedőbb része. Ismét nagyon sok látószögből mutatja be nekünk ezt a zarándokhelyet Schmitt. „Láthatjuk” építészeti és művészettörténeti szempontból mint három kultúra: a zsidó, a muzulmán és a keresztény találkozási pontját. „Láthatjuk” történelmi szempontból, amikor az izraeli-palesztin konfliktus gyökereit próbálja a szerző magyarázni, értelmezni. „Az emberi történelem összefoglalható két építészeti elem közötti feszültségben: az egyik a fal, a másik a híd. A funkciójuk éppen ellentétes. A fal elválasztja, a híd összeköti az embereket. Az előző eltilt, az utóbbi lehetőséget ad. A fal a bizalmatlanságot fejezi ki, a híd pedig a bizalmat. Nyilvánvaló, hogy mindkettőre szükség van. De én jobban szeretem a hidakat, mint a falakat.” Itt történik meg egy elragadtatás, Jézussal való találkozás, amelyet a Szent Sír-templomban élt meg Schmitt, ez olvasható a tanúságtételében. Ugyanitt olvasható egy elmélkedés a Keresztút, Jézus Golgotára vezető útjának kapcsán. Majd a levezetés, megerősödés Emmauszban, illetve az Utolsó vacsora termében. És a végkövetkeztetés (pontosabban egyik, hiszen nem idézhetem be ide a fél könyvet): „Jeruzsálem felébreszt minket. Vagy inkább általa az Isten. A kihívás, amit Isten a hívők és a hitetlenek elé állít, túlmutat azon, amit képzelnek: Isten nem azt mondja nekik: „Hallgassatok!”, hanem azt kiáltja nekik: „Halljatok!” Jeruzsálemben kezdődött minden, és Jeruzsálemben nem fejeződött be semmi.”
A könyv befejező része tulajdonképpen egy lecsengés: az út „hivatalos” zarándokrésze véget ér, Schmitt pár napig még Jeruzsálemben marad, találkozik a jeruzsálemi pátriárkával, látogatást tesz a jeruzsálemi bibliai és régészeti iskolában, elmegy a Jad Vasembe. A megértés szándéka vezérli. Önmagát, az általa átélt testi és lelki élményeket, a zarándokúton kapott válaszokat akarja megérteni. Hazatérése után Ferenc pápa kéreti magához. A pápával való találkozás és beszélgetés méltó lezárása a megbízásnak. Olyan ez a pár oldal a könyv végén, mint egy zenemű utolsó felszálló akkordjai: sokáig visszhangzik a lélekben és újra meg újra felidézi az átélt hangulatot.
Egy nagyon érdekes szálat is felfedeztem a könyvben: vannak vissza-visszatérő motívumok, amelyek minden helyen, élményben jelen vannak. Ilyen például a nyelvek kérdése, a szerző szertartásokhoz való viszonya, a szentáldozás misztériumának megtapasztalása vagy a szakrális építmények kritikája. Nem hinném, hogy öntudatlan lenne ez a folyton felbukkanó gondolatsor, inkább Schmitt saját hitéhez való viszonyulásának alapkérdései. És ezzel együtt ismét megismétlem a kezdő kijelentésemet: nagyon, nagyon jó könyv ez. Attól félek, közel sem sikerült megmutatnom, megfogalmaznom nagyszerűségét. De annál biztosabban állítom: el kell olvasni! Tele van bölcs gondolatokkal, amelyek hívő olvasó számára megerősítő jelleggel bíró tanúságtételek sora, nem hívők számára egy mély misztikus utazás, amely kinyit egy kaput, de nem kényszerít semmire. És ezáltal nagyon sok emberhez eljuthat a testvériség és a béke üzenete. „Jeruzsálemben – jobban, mint bárhol máshol – Isten provokál bennünket, és nemcsak az isteni felé taszít, hanem az emberségünkre apellál annak minden sokoldalú, összetett és harmonikus szempontjából. (…) Vajon bebizonyíthatjuk-e valaha, hogy képesek vagyunk megfelelni Jeruzsálem elhívásának?”
Éric-Emmanuel Schmitt Franciaországban született, Brüsszelben élő francia-belga író, drámaíró, rendező. Regényeivel és novelláival számos elismerésben részesült, színműveit és a forgatókönyvei alapján készült filmeket Európa-szerte játsszák, rendezőként és színészként is sikeres.