A Lopás a felnőtté válásról szól. A könyvet a helyszín és a főszereplők etnikai hovatartozása teszi különlegessé, hiszen az észak-svédországi számikról, a mindennapjaikról, a kultúrájukról eddig meglehetősen keveset olvashattunk. Ann-Helén Laestadius regénye ablak erre a csodálatos, de bizonyos mértékig zárt világra. Látlelet egy eltűnőben lévő társadalomról és a ritkán ábrázolt északi valóságról.
A regény három részre, a részeken belül rövid fejezetre tagolódik. Mindegyik fejezet számmal van jelölve, és a számok számi nyelven is fel vannak tüntetve. A számi kifejezések sűrűn előfordulnak a szövegben is, és a legtöbbjük nincs sem lefordítva, sem különösebben megmagyarázva, az olvasónak kell kikövetkeztetni, hogy melyik mit jelent. (Én hiányoltam a lábjegyzeteket, talán érdemes lett volna több dolgot is megmagyarázni a magyar olvasóknak a lap alján.) Az első rész cselekménye 2008 telén játszódik, a második és a harmadik pedig bő egy évtizeddel később, 2018 késő őszétől 2019 nyár elejéig. A helyszín egy közelebbről meg nem nevezett számi falu Svédország északi részén, valahol a sarkkörtől északra.
A történet főszereplője Elsa, egy kilencéves számi kislány, akinek a családja réntartással foglalkozik. Elsa egy reggel szemtanúja lesz annak, amint valaki brutálisan megöli az egyik rénszarvasborjat. Felismeri ugyan az elkövetőt, de senkinek sem meri elmondani, a férfi ugyanis egyenesen ránéz, a mutatóujját csendre intőn vékony ajka elé emeli, majd elhúzza a torka előtt, mintegy jelezve: ha beszélsz, meghalsz. A rendőrség amúgy sem tesz semmit, nem ez az első és nem is az utolsó eset, amikor a helyiek rénszarvast mészárolnak le, és több tíz, majd több száz jelentést követően sem történik semmi. A helyi svédek ráadásul azzal vádolják a számikat a falugyűlésen, hogy ők állnak a rénszarvasok lemészárlása mögött, így próbálva még több támogatást kicsikarni az államtól. A vád több mint nevetséges, de ez senkit sem érdekel.
Elsát különösen rosszul érintik a történtek, hiszen a megölt rénszarvasborjú személyesen az övé volt. Ő választotta ki, segített az apjának leválasztani a borjút a csordáról, elválasztani az anyjától, ő adott nevet neki – Nástegallu –, ő ejtett bevágásokat az állat fülén, mintegy megjelölve, és közben a fülébe suttogta: “Nem vagy a tulajdonom, te a magadé vagy. Csak kölcsönbe kaptalak.” Elsa nem sokat ért a körülötte történő eseményekből, de látja az apja és a bátyja bosszankodását amiért a rendőrök a több tucatnyi feljelentés ellenére sem tesznek semmit, érzékeli a megvetést a svédek részéről, és bosszút fogad a borjú halála miatt.
A második és a harmadik rész cselekménye tíz évvel később játszódik. Elsa immár felnőtt, tanult ember, tudja, hogy csak úgy van esélyük, ha a számik ellen elkövetett igazságtalanságokat minél szélesebb nyilvánosság elé tárják. A rénszarvasok – és ezáltal a számi közösség – ellen irányuló támadások ugyanis azóta folytatódnak, hogy Elsa szemtanúja volt a saját rénszarvasborja lemészárlásának kilencéves korában, és az elkövetők egyike ugyanaz a férfi, aki Nástegallut is megölte. Ahogy Elsa egyre elszántabban igyekszik nyilvánosságot szerezni az ügyüknek, úgy növekszik a számi közösség iránt táplált gyűlölet, és kerül a lány egyre nagyobb veszélybe.
Ann-Helén Laestadius nagyon együttérzően mesél a számikról; ha a borítón található rövid életrajz nem említené, hogy számi és tornedáli finn felmenőktől származik, akkor is gyaníthatnánk ezt, olyan bensőséges az a hang, amellyel róluk szól. Életszerűen ábrázolja azokat a kihívásokat, amelyekkel a fogyatkozó számi közösség szembenéz: a kilátástalanság, a bizonytalan jövő, a hagyományaikat és a kultúrájukat veszélyeztető külső és belső tényezők. Az ellenük irányuló támadások és a feszültségekből fakadó gyűlölködés valósággal megkeseríti az életüket. Van, aki nem bírja a nyomást és odébb áll, így vagy úgy. A többiek maradnak, és a rendelkezésükre álló eszközökkel próbálnak harcolni az igazukért, boldogságot találni a mindennapokban.
Laestadiust dicséret illeti a fentiekért. A Lopás lerántja a leplet a számik ellen elkövetett alattomos támadásokról, a hatóságok tétlenségéről, a rendőrök cinikus hozzáállásáról – de a könyv nem csak erről szól. Gyönyörű történet felnőtté válásról és egy lány küzdelméről nem pusztán a közösségét érő támadások, de egy változó világ közepette is, ahol az évszázadokon át örökölt társadalmi berendezkedés alig egy emberöltő alatt elavulttá válik. Elsának nőként olyan státuszért is harcot kell vívnia, amelyet a 21. században egy európai országban bármelyik nő magától értetődően birtokolhat, ám az ő számi közösségében az idősek mereven ragaszkodnak a hagyományaikhoz, rossz szemmel nézik, ha valaki azokkal szembemegy. Az ezekből fakadó vívódások nemcsak Elsára, hanem a környezetére is hatással vannak, és ezeket a szerző nagyszerűen festi meg. A Lopás Laestadius első felnőtteknek szóló regénye, korábban több ifjúsági és gyerekeknek írt könyve jelent meg. Az első részben a történteket a kilencéves Elsa szemszögéből, a kislány tapasztalatai alapján láttatja; itt elég jól tetten érhető az a hang, amellyel az ifjabb korosztályhoz szól. A stílus és a hangnem árnyalatnyit változik a második résztől, és ez is jót tesz a regénynek.
Hiányoltam viszont a könyvből azt a plusz információt, ami lábjegyzetek formájában talán elfért volna még, és amiből a tájékozatlan magyar olvasó többet megtudhatna a számikról. Korábban már említettem a lefordítatlan, magyarázat nélkül hagyott számi szavakat, de ugyanígy csak később, a könyv befejezése után tudtam meg, hogy mit jelent a joika (a számik ősi éneke) vagy hogy miért találják ők sértőnek a lapp szó használatát. Valószínűleg nem szerző kellett volna ezeket megmagyarázza, hanem a kötet (eredeti és itthoni) szerkesztője. Azoknak akik még ezt követően veszik a kezükbe a Lopást, javaslom, hogy előtte egy nagyon rövid ismertető olvassanak el a számikról. A Wikipédia magyar szócikke is megteszi, de Mezei M. Katalin írását is szívből ajánlom. Anélkül egy kicsit úgy fogják érezni magukat, mint idegenvezető nélkül beülni egy számi házikóba.
Ann-Helén Laestadius (1971) az észak-svédországi Kirunában született. 2007-ben debütált szerzőként; a Lopás előtt ifjúsági és gyerekkönyveket publikált, nem kis sikerrel. 2016-ban Ten Past One című művével elnyerte a rangos gyerekirodalmi August-díjat, majd a Norrland irodalmi díjat is. A Lopásért megkapta a nívós szépirodalmi Adlibris-díjat, valamint a svéd könyvesbolti dolgozók szövetsége által a legfontosabb szépirodalmi műnek odaítélt “Your Book – Our Choice” díjat is. 2021-ben ugyanaz a szövetség az Év Könyvének választotta Laestadius első felnőtteknek írt regényét. A könyv alapján a Netflix és a Kolibri Productions készített játékfilmet.