Nem tudom, az olvasóink közül, hányan ismerik, szeretik a black metalt. Azt a zenei irányzatot, amelynek legfőbb jellemzői közé tartozik a károgós, hörgős, morgós ének, a félelmetes, bizarr, dermesztő hangszerelés, a nyersen, fenyegetően, erőteljesen torzított gitárok, valamint a sokszor minimalista, monoton téma- és dalszerkezet. A műfaj képviselői nem a hangszeres virtuozitásra törekszenek, hanem a hangulat-, az atmoszférateremtést helyezik előtérbe. A dalszövegekben gyakran helyezkednek szembe az egyházzal és a vallásos világnézettel, általános a világmegvetés, a depresszív, nihilista légkör. A műfaj a fagyos Észak-Európában született, a skandináv országok zenekarai járatták a csúcsra, és itt a tágabb értelemben vett Skandináviára gondolok, Finnországot, Izlandot és Feröert is beleértve.
A Finnországban született, de évtizedek óta Svédországban élő Asko Sahlberg alig 140 oldalas könyvecskéjét olvasva már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált, hogy az 1809-ben, Finnországban játszódó történet kísérőzenéjeként egy Burzum lemez, egy Emperor album, vagy egy korai Ulver korong lesz a tökéletes választás, attól függően, hogy melyik karakter szemszögéből látjuk az eseményeket.
Egy Isten háta mögötti finnországi tanyán járunk, 1809-ben, közvetlenül az orosz-svéd háború után, amelynek tétje Finnország hivatartozása volt, amely akkor a svéd királysághoz tartozott. 1809 nyarán az orosz csapatok benyomultak az északi svéd területekre, ahol két ütközetben is legyőzték a svéd erőket. XIII. Károly svéd királynak nem maradt más választása, mint beletörődni a területi veszteségekbe, és a fredrikshammi béke következtében Finnország és az Åland-szigetek az Orosz Birodalom részévé váltak.
Valahol a frissen orosz kézre jutott finn senkiföldjén található családi birtokra hazatér az idősebb fiú, Henrik, aki évekkel korábban haraggal a szívében hagyta maga mögött a szülői házat. Otthon maradt öccse, Erik a svéd hadseregben szolgált a háború alatt, míg Henrik az orosz felet erősítette. Ez az ellentét már önmagában elegendő feszültségforrást jelenthetne, de a házban él a tyúkokkal és tojásokkal babráló idősödő Gazdasszony, a fivérek anyja, a sokat tudó Béres, Anna, Erik felesége, és a lesajnált, megvetett unokatestvér, Mauri is. A múltban gyökerező közös dolgaik, a közöttük lévő dinamika az, amit olvasó végigkövet.
Az egyes szám első személyben megszólaló szereplők mindegyike sötét, mély titkokat, gyűlöletet hordoz magában. Ezek kötik össze és egyben választják el a karaktereket, akik a hallgatásukkal sokkal többet mondanak, mint a kipréselt mondataikkal. A regényben feltűnik egy rémséges csődör is, metaforikus alakjának meghatározó szerepe van a történtek alakulásában, a család bukásának és az újrakezdésnek is a szimbóluma.
Egy szókapcsolat, amivel jellemezhető a balladai szenvedésfolyam az a feszültséggel és érzelmi intenzitással kombinált lélekgyötrő nyomasztás. Alig történik valami ebben a jéggé dermedt, örökké homályos, sötét, dohos tanyán, ahol az udvar, a lakóház és annak szűk környezete által alkotott háromszögbe zárt családtagok monológjai éppen annyit árulnak el a nagy egészből, amennyinek abban a pillanatban a saját szemszögükből birtokában vannak.
Ez az írói megoldás arra is ösztönözheti az olvasót, hogy maga rakja össze a puzzle darabjait, de én például azon kaptam magam sokszor, hogy annyira belemerültem a boldogtalan szereplők fájdalmas sorsába, hogy megfeledkeztem a nagy képről. Mindenki a maga keresztjét cipeli, nem beszél a bajáról senkivel, de a néma felszín alatt folyamatosan morajlik az elhallgatások mélye, míg a történet vészjóslóan halad a biztos végkifejlet felé, miközben monotonon zakatol a black metal.
Írói bravúr, hogy ezekről az összetett lelkiállapotokról teljesen lecsupaszított, minimalista stílusban kapunk képet. Minden mondat, szó és vessző azon a helyen van, ahol lennie kell. Mint egy feszes forgatókönyv, vagy egy 24 kockás fekete-fehér negatív film. Sahlberg azon írók közé tartozik, aki nagy magabiztossággal és hitelesen képes beleélni magát a karakterekbe, ezért is működik jól mindegyik perspektíva. A történelmi korral csupán annyit foglalkozik, amennyit éppen megkíván a történet. Az arra fogékonyak aktuálpolitikai metszéspontokat is azonosíthatnak, de nem gondolom, hogy ez szerzői szándék volt.
Sokrétű és összetett regénnyel van dolgunk tehát, amiben minden olvasó megtalálhatja azt az élményt, amiért egy könyvet a kezünkben veszünk. Hogy ne olyan lelkiállapotban álljunk fel a végén, mint ahogy leültünk olvasni. Ennél többet nem adhat egy írás, és Sahlbert regénye pontosan ezt nyújtja. Nem többet, nem kevesebbet.
Szécsi Noémi remekbeszabott utószava további támpontokat kínál Asko Sahlberg világának megértéséhez, és ha rögtön a regény befejezése után olvassuk, vissza is ránthat a valóságba, ha netán a messzi, komor, irtózatos északon ragadtunk volna.