A kikiáltó az 1976-ban, 38 éves korában elhunyt Joan Sansom egyetlen regénye. A hetvenes évek egyik legkelendőbb horrorregényeként jegyzik – mint a kisvárosi horror egyik kiváló alkotása –, több mint egymillió példányt adtak el belőle. Mintegy három évtizednyi szünet után 2010-ben jelent meg újból, majd azt követően több kiadást is megért, és a 2020-as években több nyelvre is lefordították. A magyar fordítás az Agave Kiadó gondozásában jelent meg.
A regény cselekménye New Hampshire egyik eldugott kisvárosában, Harlowe-ban játszódik. A város közelében található farmon él a négytagú Moore család: John és Mim, négyéves kislányuk, valamint a férfi édesanyja. A város lakóinak többségéhez hasonlóan ők is mezőgazdaságból tartják fenn magukat, és a föld, amely generációk óta a férfi családjának birtokában van, a kemény munkájuk jutalmául tisztességes megélhetést biztosít számukra.
A kisváros eseménytelen hétköznapjait és nyugalmát egy kívülálló felbukkanása zavarja meg. A karizmatikus Perly Dunsmore az erkölcsi hanyatlásnak indult külvilág irányából érkező veszélyekkel riogatja a helyieket, meggyőzve őket arról, hogy szükség van a helyi seriffhivatal megerősítésére – miközben addig a seriffnek valójában alig akadt tennivalója a városban. Hogy a személyzeti bővítés anyagi költségeit fedezhessék, Dunsmore kikiáltóként árveréseket szervez, amelyeken a városlakóktól összegyűjtött tárgyakat bocsátja áruba, többnyire máshonnan érkező vevők számára. Eleinte csak ártatlan játéknak tűnik az egész, amiben mindenki önkéntes alapon igyekszik részt venni: a helyiek rég nem használt kacatokat ajánlanak fel, amikért az árverések után kisebb összegekről szóló csekkeket is kapnak, így még örülnek is, hogy némi pénzhez jutnak a használaton kívüli tárgyaikért cserében.
Alig pár hónap alatt a Dunsmore-nak mindenben engedelmeskedő seriffhelyettes-csapat létszáma a város népességéhez viszonyítva indokolatlan méretűre nő. Az árverések mégsem állnak le, sőt a kikiáltó a családok számára egyre nélkülözhetetlenebb dolgokat – többek között a föld megműveléséhez szükséges eszközöket és a megtermelt javakat – kezd begyűjteni. Moore-ék is egyre nagyobb nyűgnek érzik Dunsmore heti rendszerességű látogatásait, de nem mernek különösebb ellenállást tanúsítani, mivel mindenféle balesetekről értesülnek, amiket olyanok szenvedtek el, akik ellentmondtak a kikiáltónak. Egy idő után nem csupán a nadrágszíjat kell igencsak szorosra húzniuk – a város többi családjához hasonlóan –, hanem komoly erkölcsi aggályokat felvető dolgok is történnek az árveréseken. Az utolsó cseppet a pohárban mégis az jelenti, amikor a megélhetést biztosító föld is veszélybe kerül.
Nagyjából a könyv felénél járhattam olvasás közben, amikor kezdtem gyanakodni, hogy Joan Samson regénye talán nem az a típusú horror lesz, amit a fülszöveg alapján elsőre feltételeztem. Nem kívánok műfajértelmezési vitákba bocsátkozni a nálam sokkal avatottabbakkal, de én a magam részéről a könyv besorolását kissé erőltetettnek érzem. A szerző érdemei ettől függetlenül vitathatatlanok, kiváltképp a hangulatteremtést és a feszültségkeltést illetően. Fejezetről fejezetre, szinte észrevétlenül teremt meg egy nyomasztó, baljós atmoszférát, ami egy idő után ködként telepszik rá a városra, ezzel párhuzamosan pedig kiváló érzékkel tekeri fel és fokozza már-már elviselhetetlen mértékig a feszültséget. Nincs szüksége erőszakos, hatásvadász jelenetekre vagy erőteljes vizuális elemekre, ezek nélkül is észrevétlenül kúszik be olvasás közben a bőrünk alá egyfajta nyugtalanság, ami csak növekszik a nyájas és rendkívül manipulatív Perly Dunsmore minden egyes újabb felbukkanásával. Van valami rendkívül ellenszenves, taszító a stílusában, ami nemcsak Moore-ékban vált ki szorongást, hanem bennünk, olvasókban is.
Ezek az ismétlődő látogatások ugyanakkor nem túl ötletgazdagok, amolyan menetrendszerűen zajlik az egész: Dunsmore jön, emeli a tétet, a Moore családban nő a feszültség, mi olvasóként pedig egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat – és közben azon gondolkodunk, hogy ezt meddig lehet még fokozni. Érezzük, hogy ez nem mehet a végtelenségig, szinte törvényszerű, hogy valaminek történnie kell. Aztán beindulnak az események, az én szempontomból viszont már túl későn és nem túl meggyőzően. Ugyanis időközben bennem valami átfordult. Azt nem tudom megmondani, hogy a történet során pontosan hol, de az tény, hogy a kezdeti empátia, amit a családdal szemben éreztem, a beleélés, amivel szinte magaménak éreztem a kikiáltó megjelenésével felszínre bukó problémákat, átváltott egyfajta reménytelen lemondásba, lesajnálásba, sőt szintbe már dühbe, különösen akkor, amikor Dunsmore vagy valamelyik csatlósa olyan határokat lépett át, aminél már minden magára valamit is adó férfinak kinyílt volna a bicska a zsebében. A dolog nyilván összetettebb, mivel a szerző igyekszik úgy alakítani a körülményeket, hogy ne hagyjon túl sok mozgásteret főhősének – ezáltal biztosítva igazolást számára néhány vitatható döntéséhez –, de a megfelelő reakciók hiánya ettől függetlenül nagyon zavaróvá vált egy idő után, és egyre kevésbé éreztem életszerűnek a történetet. Mondhatom azt is, hogy szó szerint elvesztettem az érdeklődésemet, és innentől kezdve már csak abban bíztam, hogy legalább lesz valami ütős végkifejlet, egy csattanó lezárásként, ami helyére teszi a dolgokat. Erre nem került sor, a regény zárójelenete inkább volt kiszámítható, mint meglepő, és számomra elmaradt a katarzis.
Miután kissé leülepedtek az olvasottak, próbáltam megfejteni a regénnyel szembeni viszonyulásom megváltozását. Rájöttem, hogy nem is John Moore hozzáállása zavart a legjobban, hanem a közösségi reakciók elmaradása. A férfi és családja a tanyájuk elhelyezkedése miatt nem vesznek részt szervesen a kisváros mindennapi életében, ezért talán nem annyira meglepő, hogy egymagukban próbálnak szembenézni a Dunsmore okozta kellemetlenségekkel. De az, hogy a közösség többi tagjainak ellenállása is kimerült egy-két félresikerült egyéni partizánakcióban, nem volt túl hiteles számomra. Nyilván a kikiáltó ténykedésével a bizalmatlanság és a bizonytalanság is beférkőzött a közösségbe, az egyébként is létező félelmek felerősödtek – a regényben Samson kiválóan ragadja meg, hogyan manipulálható egy elzárt, a változásokkal, a modernizációval szemben kevés nyitottságot mutató, nem különösebben edukált és tájékozott tömeg –, de valahogy mégis életidegen volt, hogy a közösség semmiféle immunválaszt nem adott a betolakodó egyre fojtogatóbb fellépésére. Ugyan napjaink politikai eseményei is számos példát szolgáltatnak arra, hogy a populizmus és a kifinomult hatalomépítési technikák milyen sokáig képesek elejét venni az ellenállásnak, de mégis eléggé ritka, hogy legalább egy szűkebb csoport ne próbálna meg hangot adni elégedetlenségének és szervezetten fellépni a betolakodó ellen – még akkor is, ha az esetek többségében az ellenállásnak megtorlás az eredménye. De persze az is lehet, hogy a korabeli Amerika kistelepüléseire ennyire jellemző volt a szolidaritás, a belső kohézió hiánya – a kötet előszavát jegyző Grady Hendix azt emeli ki Samson könyvének egyik időn átívelő népszerűségének magyarázataként, hogy “sikeresen megragadta a hatvanas és hetvenes évek szellemiségét” –, és ez csak Európa keleti felén tűnik ennyire nehezen elképzelhetőnek.
Érdekes lett volna a regényben megragadott jelenségeket nem csak az elszenvedő, a kizsákmányolt vidéki ember, a csapdába csalt közösség szemszögéből látni, hanem megismerni a bonyodalmakat kirobbantó személy, a nyereségvágy által vezérelt, erkölcstelen és gátlástalan kikiáltó gondolatait és motivációit. Erre már csak azért sem volt esély, mert az egyes szám harmadik személyű narráció során mindvégig kizárólag John Moore szemszögéből követhettük az eseményeket, és a Perly Dunsmore-ról alkotott képünk is az ő prizmáján keresztül sejlett át. Valószínűleg ebből adódik, hogy a kikiáltó karaktere túlságosan is arctalan, sekélyesen kidolgozott maradt. Ez egyébként a Moore család tagjait leszámítva a regény szinte összes többi szereplőjére igaz, így hiába említi őket szinte mindig név szerint a szerző – gyakran a család- és keresztnevüket is használva egyszerre, mintegy azt sugallva, hogy itt mindenki ismer mindenkit –, valójában nagyon kevés az igazán izgalmas karakter. A korábban említettek mellett ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy én nem éreztem annyira kiforrottnak a regényt sem irodalmi szempontból, sem a tolmácsolni kívánt üzeneteket tekintve, mint amennyire ezt a róla szóló ajánlások alapján előzetesen feltételeztem. A kikiáltó tehát, ha csalódást nem is okozott számomra, de mindenképpen elmaradt a várakozásaimtól.