Richard Russo regénye ifjabb William Henry Deveraux életének egyetlen, balul elsült hetét követi végig, de a főszereplő gondolatai, visszaemlékezései által tulajdonképpen az egész életét az olvasó elé tárja. Ez alatt az egy hét alatt Henry (akit mindenki csak Hanknek szólít) számot vet néhány dolgával, hülyét csinál magából a kollégái előtt, látszólag rájátszik arra, hogy a munkahelyén lehetetlen pozícióba kerüljön, és közben rendkívül higgadtan és magabiztosan járja a saját útját. A Pulitzer-díjas Russo utánozhatatlan stílusban, frenetikus humorral mesél, az olvasó pedig csak falja az oldalakat, és ámul: lám, így kell írni! A Lucky Hank egy letehetetlen regény.
Hank a cselekményt megelőző évben írt egy szatirikus véleménycikk-sorozatot a helyi lapban Az egyetem lelke címmel, Lucky Hank álnéven; a Lucky jelző több tekintetben is talál Hankre. Az ötven éves férfi egy fiktív pennsylvaniai kisváros egyetemén tanít kreatív írást, és egyben ő az angol tanszék vezetője is, a felesége középiskolai tanár és az igazgatói szék várományosa. Hank a húszas éveiben publikált egy regényt, és a könyvért kapott tiszteletdíjból sikerült kiköltözniük a külvárosba, sőt megvásárolták a szomszéd telket is, hogy mindenkitől háborítatlanul, csendben élhessék az életüket. Nem sokkal azt követően benépesült a domb (kivéve a szomszédos telket, természetesen), és monstanra ott lakik a közelben több egyetemi tanár, dékán, rektor – Hank kollégái, akik egyébként képesek lennének megfojtani egymást egy kanál vízben. Az egyetemen ugyanis a gyűlölködés és a megosztottság uralkodik, mindenki orrol valakire valamiért. Hankre ezen a héten a kollégái többsége azért, mert az alulfinanszírozott oktatási intézményben szárnyra kel egy pletyka, miszerint ősztől leépítések várhatóak, és mindenki meg van győződve arról, hogy Hank a tanszék vezetőjeként már készített is egy listát azokról, akiket elbocsátanak.
Russo regényének nincs egyetlen, jól meghatározható, központi cselekményszála. Persze, ott van az a lista, amelyik konfliktusok kimeríthetetlen forrásaként szolgál, és amelyről egy ideig az olvasó sem tudja eldönteni, hogy létezik-e vagy csak egy alaptalan pletyka – pedig Hank egyes szám első személyben mesél, és teszi ezt roppant őszintén, az olvasó előtt látszólag nincsenek titkai, rejtett gondolatai. Vagy ott van az a komikus jelenet, amikor az új egyetemi épület alapkőletételére kiérkezett híradós stáb előtt, hirtelen ötlettől vezérelve, bohóc műorral az arcán (hogy miként került a műorr a zsebébe, az egy másik muris jelenet eredménye) Hank nyakon ragad egy kacsát a campus tavának partjáról, és ironizálva azzal fenyegetőzik, hogy hétfőtől minden nap kivégez egy szárnyas jószágot, amíga tanszék nem kapja meg a következő évi költségvetését. A performansz persze bekerül az esti híradóba (majd a következő reggelen egy országos műsorba is), s bár egyértelmű, hogy Hank csupán az oktatási rendszer értékhierarchiáját gúnyolta, nem mindenki nevet egyformán a jelenet láttán – főleg miután hétfőn valaki tényleg kinyír egy kacsát a campuson.
Ehhez hasonló képtelen epizódokból áll össze Lucky Hank egyetlen hetének a története. A regény elsősorban egy középkorú férfi önvizsgálata és számvetése az életközépi válság kapujában. Hank szemtelenül laza az élet minden területén. A kollégái kettős érzéssel viseltetnek iránta: éles elméje és műveltsége miatt tiszteletnek örvend, de gunyoros stílusával és cinikus megjegyzéseivel rendre kiveri a biztosítékot a munkatársai körében. Úgy hiszi, hogy szoknyavadász apjával megbékélt, de igazából ezen a bizonyos héten döbben rá, hogy legbelül mégsem. Hasonlóképpen áll azzal, hogy első (és mindmáig egyetlen) kötete publikálása óta nem alkotott semmi maradandót, nem váltotta be az önmagához fűzött reményeit. A közelben élő lánya (aki szintén egy kisebb válságot él át) arra gyanakszik, hogy a szülei a válást fontolgatják, és Hank biztos abban, hogy a házassága biztos alapokon nyugszik – de közben szilánkszerű kétségek hasítanak bele, amikor a felesége ugyanakkor utazik egy másik városba, mint az egyik kollégája. Mindezeket látszólag félvállról, már-már nemtörődöm módon kezeli, de a felszín alatt felgyülemlett a feszültség, ennek remek allegóriája a vizelési rendellenessége, amely (mintegy az egész regényen átívelve) makacsul kitart a végkifejletig, s a megbékéléssel egyszerre oldódik meg. Az a megbékélés, amelyiket Hank a baseballból kölcsönvett terminológiával szemléltet: “[…] ifjabb William Henry Devereaux-ra már csak a »cammogó idő« vár: fokozatos átmenet a fűről a salakra, az első bázisra, majd a »kijelölt ütőjátékos« posztja. A baseball- és softballszabály alkotóinak eme korcs fattya, amely csak arra jó, hogy elhitesse a végstádiumban lévőkkel, hogy ők is játszanak még.”
A Lucky Hank minden tekintetben tökéletes irodalmi alkotás, a legfőbb erénye azonban a fantasztikus karakterábrázolás. Hank pontosan az, mint aminek az egyik kolléganője leírja: “egy jól kidolgozott karakter egy jó könyvben.” Egy éleslátású, jó humorérzékkel megáldott, jó kedélyű, nyitott szemmel járó, józanul gondolkodó ember, akinek mindig, minden pillanatban van egy frappáns válasza az élet kihívásaira. Az egyes szám első személyű, jelen időben történő narrációnak köszönhetően az olvasó belát a színfalak mögé, és a főszereplő-narrátor epés megjegyzései, sokszor kibírhatatlan viselkedése ellenére úgy érzi, hogy ő is szeretne Lucky Hank lenni (ilyen mázlista lenni egy életen át, ilyen derűvel fogadni mindent), vagy legalább a barátja lenni egy ilyen figurának.
A szerző humora külön dicséretet érdemel, de gazdag szókincse, választékos nyelvezete is szembetűnő. A stílus magával ragadó, és ezt szó szerint kell érteni. Engem beszippantott, nem engedett, képes lettem volna további ötszáz oldalon olvasni Hank mindennapjait, még akkor is, ha a történet egyébként nem vitt volna semmilyen irányba. Itt kell megemlítenem Szieberth Ádám elképesztően jó fordítói munkáját, csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla.
Richard Russo (1949) amerikai regényíró, novellaíró és forgatókönyvíró, 2024-ig tíz regény és négy novelláskötet szerzője. Az 1997-es Lucky Hank című regénye alapján nyolc részes filmsorozat készült, amelyhez ő írta a forgatókönyvet is. A sorban következő, 2001-ben kiadott Empire Falls (A múlt fogságában, Kelly Kiadó, fordította Ördögh Bálint) című regényéért 2002-ben Pulitzer-díjat kapott.