Felnőtteknek szóló művei sorában először fordult elő, hogy Jo Nesbø a Harry Hole-sorozaton kívül folytatást írt valamely regényéhez: a 2024-ben megjelent Vérségi kötelék a négy évvel korábbi regénye, A birodalom folytatása. (Van két korábbi regénye, a Vér a havon és a Fehér éjszaka, amelyeket több helyen is az ún. Olav Johanson-sorozat két részeként emlegetnek, ezek között azonban nincs szoros összefüggés, nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett sorozatról.)
A Vérségi kötelék főszereplője és narrátora – az előzményregényhez hasonlóan – Ray Opgard, egykori autószerelő, aki jelenleg saját benzinkutat működtet az Os nevű norvég hegyi faluban, és részvényeket birtokol az Os Spa wellnesshotelben, amelynek megálmodója, többségi tulajdonosa és vezetője a tengerentúlról egy évtizede hazatért öccse, Carl. Szórakozás gyanánt ott van számukra az Os Spa tulajdonában levő helyi fociklub, amely jó eséllyel pályázik a harmadik osztályba való feljutásra. Úgy tűnik, hogy mindketten kiheverték Carl volt felesége, Shannon tragikus halálát, akihez Rayt is szoros érzelmi szálak fűzték: az idősebb testvér egy helyi lánnyal, az egyetemi évei után a faluba hazatérő és a szállodánál szerepet vállaló Natalie-val randizik, öccse pedig fiatalkori barátnőjével, a férjezett és háromgyerekes Marival kavar. Bár alapvetően elégedettek lehetnek életükkel, mindketten nagy terveket szövögetnek: Carl egy további szárnnyal bővítené a hotel épületét, amihez befektetőket keres, Ray pedig egy nem mindennapi hullámvasúttal felszerelt vidámparkot szeretne létrehozni a faluban.
Terveiket két dolog árnyékolja be: egy nagyszabású útépítési projekt, amely, ha megvalósul, elvonja Ostól az átutazó forgalmat, gyakorlatilag halálra ítélve mindkettejük vállalkozását, valamint Kurt Olsen körzeti megbízott nem lankadó nyomozása, aki azt próbálja rájuk bizonyítani – ezúttal DNS-mintán alapuló bizonyítékokkal felszerelkezve –, hogy évtizedekkel korábban ők gyilkolták meg a szintén rendőrként dolgozó apját. A testvérpárt viszont nem olyan fából faragták, akik visszariadnak a kihívásoktól, és ha szükséges, akkor a törvénytelenség sem áll távol tőlük – ahogy azt a múltban már többször is bizonyították. A múltjukat azonban nem csak bűncselekmények, hanem a kettejük viszonyára is kiható történések terhelik, és egy újabb esemény olyan sebeket tép fel, ami miatt már nem az lesz az igazi tét, hogy a külső tényezőket leküzdve meg tudják-e valósítani újabb álmaikat, hanem hogy a testvéri kötelékek, az egymáshoz való lojalitásuk elég erősek-e ahhoz, hogy felülkerekedjenek sérelmeiken.
A Vérségi kötelék szinte minden szempontból, a helyszínt, a cselekményt és a fontosabb szereplőket tekintve is szoros folytatása A birodalomnak. Az eseményeket ugyan nyolc évvel az első kötet lezárása után indítja a szerző, de a kiesett időt nem érzékeljük, köszönhetően részben annak, hogy egy megvesztegetési jelenettel már az elején a sűrűjébe csap, nem hagyva kétséget afelől, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Az első kötetben mindenféle finomkodás nélkül ábrázolt bűncselekményekben, valamint a Nesbøtől már megszokott hatásvadász jelenetekben itt sincs hiány, a regény hangulata pedig idézi azt, amit a norvég szerző thrillereinek többségében megszokhattunk. Az előző kötetben elindított cselekményszálak közül néhány ugyanazzal az intenzitással folytatódik ebben a regényben is (ilyen pl. a körzeti megbízott által az apja halála ügyében folytatott nyomozás), de olyan is van, ami ott csak egy viszonylag lényegtelen mellékszálként volt jelen, itt viszont fontos szerepet kap (mint pl. Ray konfliktusa új barátnője, Natalie apjával). Jóllehet a szerző igyekszik részletes háttérinformációkat adni az első kötetben történtekről, én személy szerint azt ajánlom a Vérségi kötelék iránt érdeklődők számára, hogy mindenképpen olvassák el az előzményregényt, mert csak úgy lesz teljes a kép.
Jo Nesbø az egyes szám első személyű narrációval ellentmondásos helyzetet teremt. Ray Opgard eléggé szimpatikus fickó, akit hamar sikerül megkedveltetni az olvasóval; “első kézből” ismerve a motivációit és életének buktatóit, láthatjuk, hogy alapjában véve nem egy elvetemült bűnöző, így nagyobb empátiával, megértéssel viszonyulunk botlásaihoz. Ugyanakkor mégiscsak egy olyan személlyel állunk szemben, aki a céljai elérése érdekében vagy pusztán csak az igazságérzetétől vezérelve időnként a legsúlyosabb bűncselekményektől sem riad vissza: megveszteget, zsarol, kioszt néhány kéretlen pofont, és ha a helyzet úgy hozza, akár gyilkol is. Ez pedig valószínűleg minden normális értékrenddel bíró olvasó számára okoz némi morális zavart – még úgy is, hogy valójában csak egy fikcióról van szó. Így bármennyire is szurkolunk neki, legalább annyira tisztában vagyunk azzal, hogy az lenne az igazságos, ha elbukna. Ehhez néhány esetben elég közel áll ebben a regényben (is), de Nesbø ilyen jellegű próbálkozásainak eléggé élét veszi az egyes szám első személyű narrációból adódó egyik hátrány: bármennyire kiszolgáltatott vagy életveszélyes helyzetbe kerül a narrátor szerepét is betöltő központi karakter, bármilyen meglepő fordulat is áll be a cselekményben, amikor még szemmel láthatóan hátra van a regény fele vagy negyede, akkor nehéz elhitetni az olvasóval, hogy itt a vége. (Csak zárójelben jegyzem meg, a Harry Hole regények egyes szám harmadik személyű narrációja ebből a szempontból sokkal hálásabb, hiszen ott simán benne van az épp aktuális kötetben, hogy a szerző egy adott ponton beáldozza a főhőst.)
Számomra a Vérségi kötelék nem igazán hozott újat az előző kötethez képest, sőt talán Nesbø korábbi regényeihez képest sem túl sokat – nyilván a már említett egyes szám első személyű elbeszélést leszámítva, ami értelemszerűen teremt egy másfajta nézőpontot az olvasó és egyben lehetőséget is a szerző számára. A norvég szerzőtől megszokhattuk, hogy eléggé magas fokozaton pörgeti regényei cselekményét, mindig van a tarsolyában egy-két csavar, amivel próbálja megvezetni az olvasót – a szó pozitív értelmében –, ezzel is fokozva regényeiben a feszültséget. A karakterei általában jól eltaláltak, és még ha van is közöttük közhelyes, klisékből felépített, általában mindenkinek megvan a maga helye és szerepe abban a közegben, ahol az események zajlanak. Szinte mindig találunk a regényeiben utalásokat az író két nagy szenvedélyére, a focira és a zenére – ez a Vérségi kötelékben sincs másképp –, illetve a részletekből, a szereplők közötti párbeszédekből átjön, hogy a szerző kellő műveltséggel és intelligenciával rendelkezik a világ mindennapi aktualitásait illetően is – ezek együttesen mind hozzáadnak valami pluszt, valami emberit az egyébként nem túl szívmelengető témákhoz.
Néha elgondolkodom azon, hogy minek köszönhető Nesbø töretlen sikere a (skandináv) krimi rajongói között, annak ellenére, hogy érdekes kísérleteket igen, de nagyon látványos megújulásokat nem láthattunk tőle. Az mindenképpen szerepet játszik, hogy már korai regényeitől kezdve magas színvonalon ír – a zsáner keretei között értelmezve mindenképpen –, de valószínűleg az is szükséges, hogy ne évi rendszerességgel ontsa magából a könyveket, kellő időt hagyva ezzel az olvasóknak, hogy leülepedjen bennük egy-egy kötet és kellőképpen kiéhezzenek a következőre. Azt is nagyon jól menedzseli, ahogyan a Harry Hole-köteteket a sorozattól független könyvekkel váltogatja, és ha nem is mindig jön be egy-egy próbálkozása (lásd a 2023-ban megjelent Éjszakai házat), mindig képes annyi pluszt hozzátenni korábbi életművéhez, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne váljon túlságosan unalmassá. Azon sem lepődnék meg, ha még találkoznánk Ray Opgard karakterével Nesbø egy későbbi könyvében, és a sorozat három- vagy akár többkötetesre bővülne.