A szerző az utószóban konkrét kérést fogalmaz meg azok számára, akik a regényével szemináriumon vagy tanórán foglalkoznak. Én egy szubjektív könyvajánló keretein belül vállalkozom arra, hogy A meghívás című thrillerről írjak, de eleget teszek a szerző kérésének, és meggyőződéssel állítom, hogy Fitzek ebben a regényében “az identitáskeresés témáját a fiktív szórakoztatás köntösébe bújtatja.” Azaz értem, hogy komoly téma foglalkoztatta A meghívás írásakor. Ezzel együtt az én ízlésemnek túl sok a csavar a történetben; egy adott ponton a történet átbillen abba a kategóriába, amelyről nem hiszem el, hogy a valóságban is megtörténhet. Pedig számomra ez fontos tényező: a legvadabb thrillernek is kell, hogy legyen egyfajta “valóság-íze”. A meghívás esetében ezt ritkán éreztem.
Marla Lindberg élete tizennégy éves korában drámai fordulatot vesz, amikor apja öngyilkosságot követ el, mert nem tud együtt élni azzal a tudattal, hogy szerelmes a lányába. Marla tizennyolc évesen, rögtön az érettségi vizsgáját követően éppen új életet próbál kezdeni, amikor egy elhagyatott klinika szobájában valaki az életére tör. Csak hajszál híján, egy baleset árán menekül meg. Felépülése után évekig a Berlini Nemzeti Nyomozóhivatal kiberelemzőjeként dolgozik. A dark weben talált videókat elemez, amelyek a kegyetlenség minden elképzelhető határát túllépik. Feladata olyan részletek felfedezése, amelyek mások figyelmét elkerülték, és amelyek nyomra vezethetik a hivatal nyomozóit. Ez a borzalmas munka egyszerre vezeklés, önmarcangolás, a múltban való toporgás és egyfajta megfoghatatlan önámítás; Marla saját mentális egészsége feláldozásával próbál az övéhez hasonló tragédiákat leleplezni vagy megakadályozni. Titokban abban is reménykedik, hogy a rengeteg horrorisztikus videó között talál valamit, amiben ráismer az elhagyatott klinika szobájára, ahol pár éve megpróbálták megölni.
Jól jön a meghívás egy alpesi osztálytalálkozóra. Elhatározza, hogy visszaszerzi régi önmagát, kibékíti “a régi Marlát az új Marlával”, és megakadályozza, hogy a múltja elhatalmasodjon felette, ezért elutazik a hegyekbe. A többiekhez képest egy napos késéssel érkezik a Ködkunyhónak nevezett hegyi menedékházhoz, ám az egykori osztálytársait nem találja a házban. Az étkezőasztalon mosatlan edények állnak, a kandallóban ég a tűz, de sehol senki. Marla kétségbeesetten keresni kezdi a többieket. Aztán újra hallja azt a köhögő hangot, amelyet pár évvel ezelőtt is hallott abban az elhagyatott klinikai szobában. Lehet, hogy az osztálytalálkozó csak egy újabb csapda?
Fitzek az eseményeket időrendi sorrendben meséli el. Két fontos esemény határozza meg a cselekményt: az egyik Marla apjának bizarr öngyilkossága, amely a prológusban történik, a másik egy bizonyos “döntés”, de hogy pontosan milyen döntésről van szó, az csak a regény végén derül ki az olvasó számára. A rövid fejezetek egy részét ehhez a két eseményhez méri a szerző: ennyi idővel később (értsd: a prológusban történtek után), annyi idővel a döntés előtt.
A narráció mindvégig egyes szám harmadik személyben történik, de a könyv feléig kizárólag Marla szemszögéből látjuk az eseményeket. A kissé túldramatizált szituációk és a hirtelen váltások miatt az olvasó a könyv feléig bizonytalan abban, hogy Marla hazudik-e, vagy súlyos betegségben szenved, ami miatt nem tud különbséget tenni valóság és képzelet között. A regény felénél aztán becsatlakozik egy újabb szempont is (egy már addig is ismert szereplőé), ami bizonyos dolgok tekintetében tiszta vizet önt a pohárba, szinte tisztázva Marlát az olvasó előtt. Vagy mégsem? Valamivel később ugyanis egy újabb csavar az eddigieknél is bonyolultabbá teszi a történetet. Egy adott ponton azt éreztem, hogy a sztori szükségtelenül szövevényessé vált, és már nem voltam biztos benne, hogy követni tudom, mi miért történik. Valahol ezen a ponton veszített el engem Fitzek olvasóként.
Ahogyan azt a szerző az utószóban és a köszönetnyilvánításban is írja, regényével nem csupán szórakoztatni kíván. A mű két komoly téma köré épül. Az egyik a már említett identitáskeresés: a szereplők mindegyike a saját egójával küzd, és különböző módokon próbálja megtalálni önmagát. Ennek kézzelfogható következményei a lelki felfordulás, a depresszió, a zárkózottság és a kiüresedés. Ezzel egyféle görbe tükröt tart a 21. század emberének: a közösségi oldalakon a sokszor színlelt, mesterkélt megnyilvánulásokkal sokan valójában hamis identitást hoznak létre. Hasonlóan A meghívás szereplőihez, észrevétlenül hasonló tünetek jelentkezhetnek nálunk is. A másik téma a médiatársadalom kritikája, amely az elkövetőkre fókuszál, miközben az áldozatokról megfeledkezik.
Fitzek a jelenetek többségét túldramatizálta. Meglátásom szerint a Marlára nehezedő borzalmak mennyisége és súlya túl sok egy ember számára, ami a hitelesség rovására megy. Úgy éreztem, hogy a szerző helyenként akkor is feszültséget igyekszik teremteni, amikor az nem feltétlenül indokolt – mintha egy filmben minden ártatlan árnyékhoz borzongást gerjesztő zenei aláfestés társulna. A Ködkunyhóban zajló események fokozatosan eldurvulnak; egy adott ponton már egy slasher film jegyeit véltem felismerni. A szerzőnek persze van egy hihető magyarázata: “Az erőszak leleplezi az embert.” Ez vitathatatlan, de Fitzek túl sok szereplőt taszít túlságosan extrém helyzetekbe. Életszerűbb lenne a történet, ha legalább egy szereplő képes lenne szélsőséges körülmények között is megőrizni a hidegvérét, hiszen a való életben is akadnak ilyenek.
A meghívás összességében izgalmas thriller, a műfaj szinte valamennyi kötelező elemével. Aki borzongásra, a végtelenségig összekuszált cselekményszálakra, számos rejtélyre, váratlan fordulatokra és kiszámíthatatlan befejezésre vágyik, nem fog csalódni. Ha az olvasó el tudja fogadni, hogy az események nem mindig életszerűek, remek olvasmányélményben lehet része. Fontos azonban kiemelni, hogy néhány jelenet meglehetősen durva, ezért gyengébb idegzetű olvasóknak nem ajánlott.
Sebastian Fitzek (1971) jelenleg az egyik legsikeresebb német bestsellerszerző. 2014 és 2021 között hatszor volt az év legsikeresebb német szerzője. Művei eddig több mint tizenkilencmillió példányban keltek el, és több mint harminchét országban jelentek meg. Pályafutását a rádióban kezdte, később jogot tanult. Első pszichothrillere A terápia címmel 2006-ban jelent meg.