Tommy Orange: Tévelygő csillagok (21. Század, 2024)

Tommy Orange: Tévelygő csillagok

Írta : Tommy Orange
Eredeti cím : Wandering Stars
Eredeti kiadás : 2024
Magyar cím : Tévelygő csillagok
Fordította : Pék Zoltán
Kiadó : 21. Század Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2024
Terjedelme (oldalszám) : 335
90
Vidd hírét!
 
 

A Tévelygő csillagok című regényben Tommy Orange az 1864-es Sand Creek-i mészárlás és a Richard Henry Pratt által alapított Carlisle Indián Iskola örökségével foglalkozik. A műben azt vizsgálja, hogy milyen hatása volt és van az erőszakos áttelepítésnek azoknak az életére, akik kitartóan ragaszkodnak ősi hagyományaikhoz. Mindezt egy nagy ívű, egyedi stílusban megírt családregény keretében teszi.

A regény cselekménye több mint egy évszázadot ölel át, és az egész kötet szervesen kapcsolódik a szerző előző, Sehonnai című könyvéhez. Anélkül is olvasható és értelmezhető, de az előzmények ismerete gazdagítja az olvasmányélményt. A két könyv közötti kapcsolatot a Tévelygő csillagok szerkezete is jelzi: az első rész az “Előtte” címet viseli, a második az “Utóhatás” címet kapta. A Sehonnai cselekménye valahol a kettő közé ékelődik be – a Tévelygő csillagok egyszerre kiegészíti és továbbgondolja azt. A kötet harmadik része, a “Jövők” című mindössze húsz oldalas, és a meglehetősen komor hangulatú két rész után némi reményt csillant fel a szereplők sorsát illetően.

A kötet közel kétharmadát a második rész teszi ki, amely a jelenben, a kaliforniai Oaklandben játszódik. A fontosabb szereplők Opál Viola Victoria Medvepajzs és Jacquie Vörös Toll (anyai ágon testvérek, Jude Csillag leszármazottai, aki túlélte az 1864-es Sand Creek-i mészárlást), valamint Jacquie unokái. (Csillag és a féltestvérek többi felmenője a kötet első részében szerepel.) Opál saját unokáiként neveli Jacquie három árván maradt unokáját, Loothert, Orvilt és Lonyt, akiket egy ideig az alkoholizmussal küzdő nagyanyjuk is magukra hagyott. Orvil megsérült egy pow-wow-n történt lövöldözésben (ez a Sehonnai cselekményének része), lábadozása során gyógyszerfüggővé vált, ami idővel súlyos függőséggé alakult, és egyre mélyebbre sodorja a fiút. A vállára nehezedő nyomás sokrétű: amellett, hogy indiánként a 21. században keresi a helyét és identitását, és igyekszik a jelenben élni a család múltjának árnyékában, meg kell küzdenie a lövöldözés traumájával, a fájdalomcsillapítóktól való függőségével, amely később drogfüggőséggé súlyosbodott, és azzal a ténnyel, hogy felmenői között is többen küzdöttek valamilyen függőséggel. Tommy Orange éppen azért mutatja be az ősök élettörténetét mozaikszerű, rövid fejezetben (az “Előtte” című részben), hogy kontextusba helyezze Orvil terheit. A szereplők mindegyike a maga módján küzd meg azzal az örökséggel, amit az elődök rájuk hagytak. Lony például a képzelet és a rituálék segítségével keresi a kiutat a fájdalomból, és úgy érzi, hogy ezzel az egész családot megválthatja. Időnként titokban vagdossa magát, és vérét a földbe csöpögteti, mert úgy tudja, hogy a csejenn nép neve vagdosókat jelent, mert áldozati céllal megvágták karjukat, hogy elnyerjék Isten kegyét.

A könyv elején egy családfa található, amely olvasás közben roppant hasznosnak bizonyult. Miközben fejezetről fejezetre haladtam, vissza-visszalapoztam a családfához, hogy lássam, ki hol helyezkedik el rajta. Az első rész az ősökkel foglalkozik, közülük a legelső Jude Csillag, aki még látta az embermagasságú kupacokba hordott bölénycsontokat és a tömérdek halál felett köröző keselyűket, vagy ahogy ő mondja: “a régi világot ennyire holtan úgy, hogy még el sem tűnt.” Az ő fia a bőrén tapasztalta meg Pratt iskoláját, amelyet az ‘Öld meg az indiánt, mentsd meg az embert!” elv mentén alapítottak. Charles Csillag minden oldalról megaláztatásokat volt kénytelen elszenvedni: az iskolában azért, mert az oktatói minden erőfeszítése ellenére továbbra is indián maradt, más indián gyerekek pedig azért gúnyolták, mert félig fehér volt (az anyja ír lány volt, aki gyerekkorában csiroki indiánok között nevelkedett). A felmenők történeteit más-más stílusban, különböző nézőpontból mutatja be a szerző. Jude Csillag egyes szám első személyben mesél; Charles Csillag története párhuzamosan halad Pratt történetével, és itt egyes szám harmadik személyű a narráció, de Charles sztoriját kiegészíti Opál Viola egyes szám első személyű elbeszélése, amelyet közös gyermekükhöz, Victoria Medvepajzshoz intéz. Stílus tekintetében utóbbi fejezete a legfurcsább az egész közül; Victoria részében az elbeszélő egy egyes szám második személyű alanyhoz (tulajdonképpen Victoriához) intézi a szavait, és az igeidők is váltakoznak. Helyenként múlt időt használ (“fehér szülőkkel nőttél fel”), máshol jelen időt (“eltöprengsz a Victoria néven”, “a terhesség feléig kísér a rosszullét”), megint máshol jövő időt (“hallani fogod, hogy”, “nem fogod tudni, mit jelent indiánnak lenni”), néhol pedig felszólító módban fogalmaz (“hagyd ott”, “menj a szekrényhez, vedd elő a dobozt”). A nézőpontok és a narráció váltogatása a második részben is folytatódik; van olyan fejezet, amelyet Opál egyes szám első személyben mesél el, de van olyan is, ahol a mindentudó narrátor szemszögéből látjuk Opált. Ugyanez igaz Orvilra is. Ez nálam összességében az olvashatóság rovására ment; nem értettem, milyen célja volt Orange-nak a nézőpontok ilyenfajta váltogatásával.

A regény hangulata mindvégig borús, már-már depresszív. Ez a hangulat különösen a melankóliára hajlamos olvasókat érintheti meg. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom a Tévelygő csillagok elolvasását. Az amerikai őslakosok küzdelmét egy olyan perspektívából mutatja be, amely nagyon ritka az irodalomban. Belülről, az érintettek szemszögéből kísér végig 150 év kényszerű asszimilációján, a kezdeti beilleszkedéstől (“ez volt az egyik szó arra, hogy az indiánok fehérek lesznek”) 1924-ig, amikor “száztizenhárom év után az amerikai indiánháborúkat befejezettnek nyilvánították”, és az indiánok állampolgárságot kaptak. Az őslakosok azonban tudták, hogy ezzel a törzseket akarják szétbomlasztani, és hogy “a szétbomlaszt szó az eltüntet szinonimája, kémiai kifejezés a törzsek és indiánok fokozatos meggyilkolására.” Aztán 1924-től napjainkig, amikor a fehér liberálisok úgy ünneplik a sokszínűséget, hogy közben nem foglalkoznak “a fehér felsőbbrendűséggel, a rendszerszintű problémákkal”, és “annyira a történelem jó oldalán akarnak lenni, hogy közben elfelejtik, hogy elkerülhetetlenül a történelem fehér oldalán állnak.” Úgy tűnhet, hogy a Tévelygő csillagok vádirat – de nem az. Tommy Orange nem vádaskodik, hanem mélységes empátiával ábrázolja másfél évszázad egyéni és kollektív fájdalmát, küzdelmét, szenvedését. Egy olyan család történetén keresztül világít rá az amerikai történelem árnyoldalára, amelyet meggyengített a gyarmatosítás és a történelmi traumák. A család tagjai túlélték a Sand Creek-i mészárlást, a bentlakásos iskolákat, családi tragédiákat; egyiküket fehérek nevelték fel, ők pedig a viszontagságok közepette is megpróbáltak hűek maradni őseik hagyományaihoz. Orvilnak is meg kell járnia a maga útját, hogy felismerje: ő amerikai őslakos, és tartozik valamihez, ami régebbi, mint az ország, amelyben született.

Tommy Orange (Winni Wintermeyer fotója)
Tommy Orange (Winni Wintermeyer fotója)

Tommy Orange (1982) Oaklandben született és nevelkedett; a feleségével, Katerivel és két fiával, Felixszel és Solomonnal a kaliforniai Angels Campben él. Az Amerikai Indián Művészetek Intézetében tanult, és több írói ösztöndíjat is elnyert. A Sehonnai című regényéért 2019-ben jelölték a Pulitzer-díjra. Orange az oklahomai csejenn és arapahó törzsek bejegyzett tagja.

Az Egyesült Államokban ötszázhetvenhat szövetségileg elismert törzs él, és további négyszáz nem elismert. Ez közel ezer őslakos népcsoport, amely már a fehér gyarmatosítók előtt az észak-amerikai kontinensen élt.


Vidd hírét!