Makoto Shinkai, Naruki Nagakawa: Ő és a macskája (21. Század, 2024)

Makoto Shinkai, Naruki Nagakawa: Ő és a macskája

Írta : Makoto Shinkai, Naruki Nagakawa
Eredeti cím : 彼女と彼女の猫 [Kanojo to Kanojo no Neko]
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : Ő és a macskája
Fordította : Vereckei Andrea
Kiadó : 21. Század Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2024
Terjedelme (oldalszám) : 157
100
Vidd hírét!
 
 

Három cica „anyukájaként” őszinte kíváncsisággal nyitottam ki ezt a regényt, miután elhelyezkedtem az olvasófotelemben egy (macskás) bögre teával és a három fent említett “házitigrissel”. És amíg a tea, a cicák és a vastag takaró melengették a testemet, ez az olvasmány belülről melengetett. Pont azt kaptam, amire számítottam, pont azt, amire egy hideg napon vágytam: hazatérni és megindító történeteket olvasni.

Tokió egyik külkerületében találjuk magunkat, ahol macskák és gazdáik élik mindennapjaikat. A címben az egyes szám szerepel, Ő és a macskája, de valójában többes számban kellene állnia, hiszen “ők és a macskáik” vannak – az ő történeteikből tevődik össze a kötet, mindegyik fejezet más szereplőt helyez a középpontba. A gazdák különböző életkorú nők, akik mindannyian életkoruk aktuális kríziseivel próbálnak megküzdeni, kisebb-nagyobb sikerrel. Az egyik szereplő egy működésképtelen, felelősségvállalás nélküli kapcsolatban vergődik, egy másik művészként próbál elindulni a karrier rögös útján, míg egy harmadik teljesen elszigetelődik a legjobb barátnője halála után. A negyedik egy idősebb hölgy, aki szinte teljes egészében lemondott önmagáról a férje és családja érdekében. Közös bennük, hogy mindannyiuknak van macskája. Olykor ők fogadnak örökbe egy-egy macskát, másik esetben pedig egy macska fogadja örökbe őket. A lényeg, hogy ezek a nők immár nincsenek egyedül, és ez hoz végül fordulópontot mindannyiuk életébe.

A macskák erősen antropomorfizált szereplők, aktívan és előre megfontolt szándékkal cselekszenek a gazdáik érdekében. Ez számomra teljesen magától értetődő volt, de hát az dobja az első követ, aki sosem gondolta, hogy a macskája felsőbbrendű, mint elsőre gondolnánk, és sosem tulajdonított neki emberi vonásokat, érzéseket és gondolatokat. Akivel pedig sosem fordult elő ilyesmi, annak azt mondanám, hogy ez szépirodalom, a valóság és fikció határai elmosódnak és minden lehetséges. De a mondanivalója vitathatatlan: amíg egyedül vagyunk, a legkisebb gond is fokozottan nagyobbnak tűnik, viszont ha van mellettünk egy társ – akár ember, akár macska –, képesek vagyunk az irgalmatlanul nehéz dolgokkal is megküzdeni, mint például a gyász vagy a depresszió. A szereplők talán emiatt szerethetők. Könnyű azonosulni velük, ismerősek a nehézségeik, amelyek hétköznapiságuk és gyakoriságuk ellenére mégis oly nehezek. Ezért kívántam én is nekik, hogy forduljon jobbra az életük. Bár világos volt, hogy mindegyiknek önmagát kell megmentenie, azért egy kis löket kellett a macskák részéről. Történeteik párhuzamosan zajlanak, de a macskáknak köszönhetően útjuk valamilyen formában keresztezi egymást, és kölcsönhatásba lépnek egymással.

Személyes kedvencem az első történet, amelyben Miyu egy esős, hideg napon rátalál Chobira, az utcán hagyott kis kóbor cicára, amely már készült maga mögött hagyni az életet. A harmadik cicám is ilyen körülmények között került hozzám, és ez a párhuzam különösen kedvessé tette számomra ezt az elbeszélést.

Kimondottan szerettem azokat a részeket, amelyek a gazdik és macskáik párbeszédét, interakcióját írták le. Ezek a macskák ugyanis született filozófusok, mondanivalójukat átitatja a bölcsesség és a spiritualitás. Nemcsak a párbeszédekre, hanem a regény egészére érvényes az igényes és választékos nyelvezet, az alapos megfogalmazás. Nem tudok elsiklani afölött, hogy a fordító, Vereckei Andrea igencsak remek munkát végzett, a magyar szöveg nagyszerűre sikeredett. Már olvastam japánról fordított könyvet (csupán véletlen, hogy az is macskás volt?), és már akkor is volt egy olyan érzésem, hogy a szöveg valamilyen formában idegen, bár ezt nem tudom megmagyarázni, nem tudok konkrét okot felhozni.  Ennek semmi köze nem volt a fordításhoz, és ha nem tudtam volna, hogy japán, akkor is csak annyit tudtam volna róla mondani, hogy biztosan nem európai vagy angolszász. Ebben az esetben is volt egy hasonló, halvány benyomásom, hogy a szöveg egy olyan kultúrából származik, amelyik számomra ismeretlen, de közelebb éreztem magamhoz, mint az előző tapasztalat során.

Szívből ajánlom nagyobb kamaszoknak és felnőtteknek: vigasztaló, melengető történetek, amelyekből erőt meríthetünk, amikor nehézségekkel küzdünk. Macskarajongók számára különösen becses olvasmány lehet, de ez nem kizárólagos szempont. Bár a szereplők nehézségeken mennek keresztül, keresik a kiutat, mégsem mondanám nehéz olvasmánynak. A szerzők és fordító érdeme, hogy ezeket a nehézségeket emészthető formában adják át az olvasónak, olyannyira, hogy könnyed, kedves olvasmánynak tekinthető. Ugyanakkor gyengéd, humoros és bölcs – mint kiderül, az utóbbi kettő nem zárja ki egymást. Igazán ideális egy hosszú, fárasztó nap végére, amikor csak egy kis vigaszt és pihenést keresünk egy olvasmányban.

A könyv borítóján az áll, hogy a többszörösen díjazott anime és a későbbi tévésorozat könyvváltozata. Mivel az animében és a sorozatok világában nem mozgok otthonosan, nem tudok érdemi összehasonlítást tenni. A könyvért azonban bátran kezeskedem, és biztosan lelkesen fogom ajánlani az ismerőseimnek.


Vidd hírét!