A Tejfogak előtt Lana Bastašić ismeretlen szerző volt számomra. Nem mozgok otthonosan a bosnyák irodalom terén, és talán éppen ez a hiányosság késztetett arra, hogy nyissak az új és ismeretlen felé. Legelőször a borítón lévő óriási szem ragadta meg a figyelmemet, amely mellett a sarokba száműzött cím szinte eltörpül. Arra gondoltam, hogy egy egész világ rejlik abban a szemben, és azonnal balsejtelem fogott el. Az utószót Láng Orsolya írta, és a könyv hátuljára is kiemeltek ebből egyetlen mondatot: Különböző hangok szólalnak meg ugyan, de mind ugyanazt mondja: nagyon fáj.
Utólag azt gondolom, hogy ez a kiemelt mondat pontosan tükrözi a kötet lényegét, összefoglalja és közös nevezőre hozza a tizenkét novella mondanivalóját.
A kötet tizenkét novellát tartalmaz. Terjedelmük rövid, átlagosan 7-15 oldal. Egy gyors kalkuláció után arra számítottam, hogy legfeljebb két nap alatt sikerül a végére érnem, de végül szinte két hetet emésztett fel. Nem mondhatom, hogy senki nem figyelmeztetett: fájni fog. És nem is véletlenül írtam, hogy emésztett fel. Minden egyes novellát döbbenten olvastam, szinte le kellett nyelni, mint a keserű pirulát, és hosszasan emésztenem kellett. Számomra éppen elég volt napi dózisban adagolni.
Mindegyik történet központi alakja egy-egy gyerek vagy kiskamasz – fiúk és lányok egyaránt. Nevükről nem értesülünk, és ez különösen tetszett, hiszen így történetük sokkal univerzálisabbá válik. Annak ellenére, hogy mindegyik szereplő életéből csak egy hétköznapi jelenetet látunk, ez bőven elég ahhoz, hogy megértsük. Hogy megértsük, és teljes bizonyossággal tudjuk: az a jelenet nem A Jelenet, A Trauma, A Bántalmazás, hanem csupán egy a sok közül – nem a kivétel, hanem maga a szabály. Ahány novella, annyiféle bántalmazás és elhanyagolás szemtanúi lehetünk. Az egyetlen közös bennük, hogy mindig egy gyerek és egy felnőtt között zajlik a dinamika. A súlypont egyértelműen a felnőtt felé billen; a gyermek az, aki kiszolgáltatott a felnőttek kényének, kedvének, toxikus játékainak, hangulatingadozásainak és dühének egyaránt. A felnőtt nem mindig a szülő, olykor tanár, nagynéni vagy a gyermek számára teljesen ismeretlen személy.
A legfájdalmasabb alapigazság, hogy a gyermek kiszolgáltatott. Amíg egy felnőtt képes (sőt, jogában áll) kilépni egy számára nem megfelelő helyzetből, közösségből, párkapcsolatból, sőt akár a családjával is megszakíthatja a kapcsolatot, addig a gyermek arra kényszerül, hogy tűrjön. Hogy reménykedjen. Hogy várjon. Egy-egy novellában azonban a gyermek nem vár és nem tűr egy adott ponton túl. Erre Az erdő a legjobb példa: a kislány nem hajlandó tovább nézni, ahogy apja miatt kiközösíti őket a társadalom, amelyben élnek és a saját kezébe veszi a gyeplőt. A főszereplő gyerekek lázadnak is, ki-ki a maga módján, egy széles skála különböző szintjein. Az egyik megfojt valakit, a másik nem hajlandó meginni a felkínált limonádét. Ez a lázadás valamiféle halvány reményt ad, hogy ezek a gyerekek (még) nem törtek meg, (még) van esélyük arra, hogy jobbra forduljon az életük, amint kitörnek a fizikai és érzelmi agresszióval teli, szeretet nélküli világukból. Tudni persze nem tudhatjuk, hosszú út áll még előttük, míg elveszítik tejfogaikat, és önállóan rendelkezhetnek az életükről. Mindegyik novella vége nyitott – akármilyen irányban folytatódhatnának.
A kedvencem A föllépés című novella volt. Szöges ellentéte az Ember a holdon című történetnek, amelyben az apa nagyon is jelen van, a gyerek rendszeresen tapasztalja ezt a fizikai jelenlétet, méghozzá bántalmazás formájában. Amint múlnak a zúzódásai, már készenlétben áll, mert tudja, hogy megérett az újabb verésre. A föllépésben nincs sem fizikai, sem szexuális agresszió. Tulajdonképpen még verbális sem. A kislány egy zongoraelőadásra készül. Édesanyja kivasalja a kislány ruháját, szerez egy a ruhához illő táskát, befonja a haját és tankönyvszerűen előkészíti a fellépésre – valahogy mégis hiányzik. Fizikailag ott van, elvégzi a feladatait, de a lénye mintha nem lenne jelen. A szeretet és támogatás helyett csak egy űr marad, amelyet képtelen kitölteni, és nem tudja úgy szeretni és támogatni a kislányát, ahogy annak szüksége lenne rá. A bántalmazás, mint látjuk, sokféle lehet. Néha nem is bántalmazás, hanem elhanyagolás, és nehéz eldönteni, melyik súlyosabb.
A nyelvezet választékos és rendkívül találó. Alkalmazkodik mind a helyzethez, mind a szereplőkhöz. Ugyanolyan hitelesen szólal meg a magas beosztású apa, mint a lezüllött, alkoholista anya. A narrátor novellánként változik. Hol egy mindentudó elbeszélő mesél, hol a gyerekek szólalnak meg egyes szám első személyben. Beszédmódjuk meglepően bölcs, éleslátó – szinte természetellenes az egyébként megszokott gyermeki perspektívához képest. Mégis, ebben a kötetben ez teljesen helytálló. A pszichológia is megerősíti, hogy a bántalmazott, elhanyagolt gyerekek gyakran függetlenebbek és érettebbek kortársaiknál. Mielőtt befejezném a nyelvezetről szóló részt, szeretném kiemelni a fordító munkáját is. Hálás vagyok neki az igényes fordításért, mely lehetővé tette, hogy ez a kötet a magyar olvasók számára is elérhetővé váljon. Mekkora áldás, hogy nem kell minden nyelvet megtanulnunk! Elég, ha megbecsüljük a fordítókat, akiknek köszönhetően olyan világokkal és eszmékkel ismerkedhetünk meg, amelyek egyébként zárva maradnának előttünk.
Ez a kötet gyerekekről szól, de nem gyerekeknek. Minden felnőttnek ajánlom, aki kapcsolatba kerül gyerekekkel, akár családi, akár szakmai szerepben. Tényleg úgy gondolom, hogy mindenkinek szól. Szülőknek. Leendő szülőknek. Rokonoknak. Gondozóknak. Tanároknak és edzőknek egyaránt. Súlyos és fájdalmas emlékeztető arra, hogy nem csak a fizikai bántalmazás fáj. Sőt, talán az fáj legkevésbé a kötetben megjelenő bántalmazási formák közül. A bántó, megalázó megjegyzések olykor ugyanolyan erővel sújtanak, mint egy csattanó derékszíj.