Dmitry Glukhovsky neve posztapokaliptikus sci-fi sorozatának, a Metró-trilógiának köszönhetően vált ismertté világszerte. A társadalmi problémák iránti érdeklődését már a fikciós műveiben is bizonyította, rádiós- és televíziós műsorvezetőként, újságíróként és haditudósítóként végzett munkája pedig másfajta véleménynyilvánításra is lehetőséget biztosított számára. A Mi – A bukás naplója című, 2024-ben megjelent könyve publicisztikai írásainak válogatott gyűjteménye.
A kötet 47 írást tartalmaz, egy a Mi történt Oroszországgal? címet viselő, az elmúlt másfél-két évtized oroszországi történéseit boncolgató és a könyv szerkesztési elveit magyarázó előszóval bevezetve. Az írások nagyjából tizenegy évet ölelnek fel (2012–2023), többségük hármas szerkesztési elvet követ: a szerző előbb egy Kontextus című alpontban ismerteti azokat a társadalmi-politikai eseményeket, amelyek az adott cikk megírására sarkallták, ezt követi maga a cikk, majd végül egy Visszatekintés a jövőből című alpont, amelyben 2023-ból, a kötet megjelenése előtti időszakból visszatekintve reflektál a saját cikkében leírtakra. A szerkesztést tekintve van némi következetlenség, hiszen a kontextusba helyezés és a visszatekintés nem minden írás esetében szerepel, van ahol az egyik vagy a másik, vagy akár mindkettő hiányzik. Én innen hiányoltam továbbá, hogy nincs feltüntetve az írások eredeti megjelenési helye – jóllehet ennek nincs túl nagy jelentősége, a pontosság kedvéért talán ezt az információt érdemes lett volna feltüntetni a megjelenési dátumok mellett.
A kötet egyfajta szubjektív napló a putyini Oroszország elmúlt bő tíz évének változásairól. Szubjektív abban az értelemben, hogy egy ellenzéki orosz értelmiségi prizmáján keresztül láttatja az eseményeket – nemcsak az említésre érdemesnek tartott témák kiválasztása, hanem azok értelmezése, tálalása is átmegy ezen a szűrőn –, az írások pedig érzelmekkel, retorikai fogásokkal teli, impulzív hangvételű véleménycikkek, amelyeket áthat az egyre elhatalmasodó csalódottság, kétségbeesés, düh vagy az ezeket palástolni próbáló irónia. Egy olyan értelmiségi gondolatai ezek, aki élete első másfél évtizedét a darabjaira hulló Szovjetunióban élte meg, és akinek a generációja méltán hitt abban, hogy számukra mást, valami jobbat tartogat a jövő, mint ami a szüleik, a nagyszüleik, a dédnagyszüleik számára megadatott a XIX. és a XX. század Oroszországában. Ezt a reményt Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése, majd közel három évtizede tartó regnálása teljesen szertefoszlatta. Mondhatnánk, hogy Glukhovsky könyve az oroszországi demokrácia haláltusáját örökíti meg, de ez már csak azért sem igaz, mert Oroszország soha nem volt demokratikus rendszer, még a Szovjetunió bukása után is sokkal inkább hasonlított egy dél-amerikai vagy afrikai banánköztársaságra, ami a szemünk előtt csúszik át egy “totalitárius neoszovjet diktatúrába” – ahogyan a szerző fogalmaz könyve bevezetőjében. Az írások szinte mindegyike egyfajta vádirat nemcsak az orosz állami vezetés és a rendszer működtetésében kulcsszerepet vállaló, az egykori KGB és NKVD utódszervezetének számító FSZB-sek ellen, hanem a mindent eltűrő, megalkuvó orosz nép ellen is. A szerző hol orosz honfitársait szólítja meg, nekik címezve mondanivalóját, sokszor vádló hangnemben, hol többes szám első személyben, ugyanennek a népnek a tagjaként és a nevében fogalmazza meg gondolatait.
Az írások, jóllehet eredetileg egymástól függetlenül jelentek meg a szerző reakciójaként egy-egy oroszországi közéleti eseményre, így időrendi sorrendben egybefűzve nagyon érzékletesen ragadják meg azt a folyamatot, amely során szép lassan eltűnik az egyéni szabadság Oroszországban, leépülnek azok a mechanizmusok, amelyeknek eddig sikerült fenntartaniuk egy demokratikus berendezkedésnek legalább a látszatát, fokozódik a hatalmi szervek brutalitása, és az állami ideológia szintjére emelkedik a militarizmus, ami aztán végül az Ukrajna ellen indított háborúba torkollik. Ha a bennük tárgyalt témák szerint próbáljuk felláltározni a kötet írásait, igen változatos kép tárul elénk, ami igazából csak azért tragikus, mert minden új téma, amire Glukhovsky reflektál, egy újabb megszorító intézkedés, korlátozás az orosz állampolgárok számára szabadságjogaik gyakorlásában, egy újabb szeg a jogállamiság koporsójában, vagy egy újabb anomália az orosz társadalom működési rendjében. A kötet első, 2012. május 11-ére datált írása a Sztálin-kultusz újjáéledéséről és térnyeréséről, valamint a hivatalos orosz álláspont ehhez való viszonyulásáról szól, az utolsó, 2023. június 28-i írás pedig a Jevgenyij Prigozsin vezette lázadásra vagy puccskísérlete reflektál, aminek az az abszurditása és tragikuma, hogy a Wagner-vezért amúgy mélységesen megvető ellenzéki értelmiségiek is reménykedve figyelték, hátha sikerül megdönteni Putyin akkorra már elviselhetetlenné váló rendszerét – azt gondolom, mindent elmond a helyzet súlyosságáról, hogy ezek az emberek elkeseredettségükben már egy Prigozsin-szerű háborús bűnösre is képesek lettek volna, még ha csak konjunkturálisan is, megváltóként tekinteni. E két írás foglalja tehát keretbe azokat az eseményeket, amelyek az elmúlt évtized oroszországi politikai viszonyait meghatározták, ezeken belül is kiemelt hangsúlyt kap az Ukrajnával való konfliktus. A kötet mintegy harmadát a 2014-ben – a Krím-félsziget és Donbasz elleni orosz agresszió éve – és 2022-ben – a ma is zajló ukrajnai háború kirobbanásának éve – született cikkek teszik ki. De a Glukhovsky által érintett témák között szerepel – a teljesség igénye nélkül – a gyülekezési szabadság korlátozása, a sajtószabadság korlátozása az ellenzéki sajtó betiltása, működésének ellehetetlenítése vagy leuralása révén (ellenzéki közösségi oldalak, sajtótermékek betiltása vagy felvásárlása), a véleménynyilvánítási szabadság korlátozása (pl. Isten léte tagadásának kriminalizálása, vagy az ukrajnai háborúval kapcsolatos megnyilvánulások szankcionálása, a regnáló hatalmat bírálók külföldi ügynöknek való nyilvánítása), a civil szféra működésének korlátozása és ellehetetlenítése, de a szerző olyan témákat is érint, mint az orosz ortodox egyház vezetőinek fényűző életmódja és a hatalommal való szoros összefonódása, az orosz állami propaganda fokozódása, a nyugati szankcióknak az emberek mindennapjaiban is érezhető hatásai, a politikai indíttatású gyilkosságok, a Szocsiban rendezett olimpiai játékok és az állami szinten koordinált orosz doppingolás, a hatalom és a szervezett bűnözés kapcsolatai, a 2020-as alkotmánymódosítás, amellyel jelentősen megnövelték az elnöki hatalom befolyását a többi hatalmi ággal szemben, a Navalnij-ügy, és még sorolhatnánk.
Glukhovsky a kötetbe beválogatott írásaiban nem társadalomtudományi igényességgel boncolgatja a felsorolt témákat, tehát nem politológiai vagy szociológiai elemzések ezek, mégis aligha lehetne emiatt bagatellizálni őket. Még azok számára is figyelemfelkeltőek lehetnek, akik az oroszországi változásokat nem közvetlenül a saját bőrükön tapasztalják. A bennük leírtak, főként így összegyűjtve és egymás után olvasva, igencsak tömény és felkavaró, nehezen emészthető olvasmánnyá állnak össze. Még számunkra, nem oroszországi olvasók számára is nyomasztó olvasni a mindent elhomályosító propaganda, az igen gyakran a sztálini korszak legsötétebb időszakait is elhomályosító cinizmus, a verbális és a fizikai erőszak(osság) térnyerését. Nemcsak azért, mert Putyin Oroszországa ma újból olyan birodalmi víziókat táplál, amelyek közvetlen módon veszélyeztetik a térség biztonságát, hanem azért is, mert az általa kreált “recepteskönyv” egyre szélesebb körben népszerű, és a keleti blokk egyre több országában használják előszeretettel a politikai boszorkánykonyhákban. Az egyik legeklatánsabb példa erre Magyarország, és jóllehet az itteni intézkedések még kellőképpen távol vannak a moszkvai valóságtól, ne legyenek kétségeink afelől, hogy amennyiben a világpolitika színpadán közvetlenül a napjainkban zajló folyamatok alakulása olyan irányt vesz, kerülnek még elő a tarsolyból ennél sokkal durvább és vállalhatatlanabb dolgok is.
Arról lehet vitázni, hogy Glukhovsky írásai mennyire tükrözik az oroszországi valóságot, és mennyire érik el a hétköznapi orosz állampolgárok ingerküszöbét – már ha egyáltalán eljutnak hozzájuk –, de hogy az ellentmondást nem tűrő putyini rezsim számára kényelmetlenek, hogy érzékeny pontra tapintanak, arra nem kell annál jobb bizonyíték, mint hogy a szerzőt hazájában – távollétében – külföldi ügynöknek minősítették, és nyolc év börtönbüntetésre ítélték (egyébként erre is reflektál a kötet egy-két írásában). Annál jobb ajánló talán nem is kell egy könyvnek, mint amikor a szerzőjét egy autoriter hatalom börtönbüntetéssel próbálja elhallgattatni.