Tavaly egy kivételesen jó antológiát olvastam, melynek címe A sötétség szavai. A szerkesztők, James D. Jenkins és Ryan Cagle, ígértek az előszóban egy folytatást is. Olvasóként magam is úgy éreztem, hogy e kötetnek folytatódnia kell, nem érhet véget csupán ennyivel. Őszinte örömmel értesültem arról, hogy valóban megjelent a második kötet, A borzalmak hívása címmel. A cím nagyon találó. A borzalmakat felvonultató kötet húsz novellája valóban hívogatott, hogy tegyem félre teendőimet, és sorra fedezzem fel a világ borzalmait, a különböző országok horrortörténetein keresztül.
Az első kötet ráébresztett arra a felismerésre, hogy a rémtörténetek és az irántuk való igény univerzálisak. A második kötet pedig megerősítette ezt az észrevételt. Ezek a történetek képesek arra, hogy áthidalják a kultúrákat, sőt, összekapcsolják őket: félelmeink ugyanis meglehetősen azonosak. És bár nem mindegyik történet nyerte el a tetszésemet, egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg létjogosultságukat a kiválasztottak között.
Az első kötethez hasonlóan itt is színes (vagy mondhatni, sötét) a felhozatal, a rémtörténetek széles spektrumon helyezkednek el. Szinte biztos, hogy mindenki talál kedvére valót. Személy szerint sokkal jobban szeretem a pszichológiai horrort, és azokat a történeteket, ahol a valóság és a természetfelettiség között vékony és átjárható a határ, vagy amelyek végén felsóhajtok, hogy akár a valóságban is megtörténhetne, sőt, talán észre is venném megtörténni, ha nyitottabb (vagy inkább spirituálisabb?) lennék. A legtávolabb a testi, véres horror áll tőlem; ez a műfaj a fizikai fájdalomtól való rettegést és undort vált ki belőlem a kellemes borzongás helyett. Paradox módon pont egy ilyen történet volt rám a legnagyobb hatással.
A szerelem természete (írta Luciano Lamberti, fordította Sepsi László) alapjában véve inkább fizikai, testi horror. Egy fiatal lány és fiú esete, amely rámutat, hogy olykor mennyire vékony a határ a szerelem, szex, fájdalom és brutalitás között. Nagyon tisztában vagyok a statisztikákkal, hogy mennyire gyakori, hogy egy áldozat gyilkosa, a legnagyobb valószínűség szerint, pont a romantikus partnere. Ennek tudatában nem az zaklatott fel, hogy mi történt abban a videóban a fiú és a lány között, sokkal inkább az, ahogyan a videót néző személy – aki egyben a narrátor – reagált a történtekre: a felismerés, hogy az elkövető nem sokkal betegebb elme, mint az, aki élvezetet lel az ilyen jellegű látványokban. Ez a történet volt az, amelyik a legkevésbé tetszett. Pont azért, mert nem egy kísértethistória, amin egy enyhe borzongás után megkönnyebbülve továbbléphetünk, hanem mert egy világos tényt tisztázott előttem: a valóság olykor sokkal rémisztőbb, kegyetlenebb és vadabb, mint bármely kitalált rémtörténet.
És ha már a legkevésbé kedvelt történetről írtam, akkor illendő megemlíteni a kedvencemet is. A Tammȏkülai gabonaszárító című elbeszélés Észtországból származik, szerzője Indrek Hargla (a fordítást pedig Tót Barbarának köszönhetjük) és arról szól, hogy a gabonatárolóban zajló természetfeletti jelenségek egy rég elfeledett tragédiára vezethetők vissza. A szerző etnohorrorként hivatkozik erre a történetre, és Észtországra különösen jellemzőnek találja. „A nagymamám mesélte el nekem” – ezzel a mondattal indul a történet. A szerző nagyszerűen bánik a szavakkal, visszarepíti az olvasót a régmúlt időkbe, segít neki tájékozódni a helyszínen és a szereplők közt. A figyelemet nem csupán felkelti, hanem sikerül végig fenntartania, a feszültségépítést pedig mesteri szinten végzi. Annyiféle érzelmet ébresztett bennem, hogy már csak ezért is érdemes lenne külön említést tenni róla. Nosztalgia, félelem, düh, bosszúvágy, megbékélés – ebben a sorrendben –, és egy igazán autentikus olvasmányélményben volt részem.
Nehéz szavakba foglalni, mennyire hálás vagyok a szerkesztőknek, és még inkább a fordítóknak ezért a kötetért. Szinte teljesen biztos, hogy odaadó munkájuk nélkül sosem találkoztam volna egyik történettel sem. Mert őszintén, mekkora az esélye annak, hogy egy veszélyeztetett nyelvű novellához hozzáférjek, az anyanyelvemen? Viola Cadruvi A futó (fordította Ballai Mária) című elbeszélésére utalok, mely eredeti nyelve a Svájc területén beszélt romans – az UNESCO szerint alig hatvanezren beszélik. Szerencsésnek érzem magam, hogy eljutott hozzám ez a történet. Ezt persze mindegyikről elmondhatom. Valójában igényes, kreatív és nagyon jó írások kerültek a kötetbe, hétköznapibb kifejezéssel élve: a krémek krémje. Utólag jöttem rá, hogy nem is találok fogást rajta, nem hiányolok semmit, nem érzem, hogy lehetett volna magasabb szintű, vagy változatosabb. Azt kaptam, amire az előző kötet alapján számítottam. A szerkesztők előszavát kétszer is figyelmesen elolvastam, abban reménykedve, hogy találok egy halvány, sorok közötti utalást egy esetleges harmadik kötetre, de csalódnom kellett. Valószínű, hogy meg kell érnie az igénynek erre, merthogy nyersanyag, szerte a világon, akad, létezik – bizonyíték erre a két meglévő kötet.
Olvasás közben arra gondoltam, hogy mennyire ideális lenne ez a kötet egy tábortüzes kiránduláson, ahol barátok olvashatják fel egymásnak a történeteket. Terjedelmük rövid, 5 oldaltól 15 oldalig terjednek, mindegyik remek alkalmat nyújt egy utólagos átbeszélésre, és a széles paletta miatt szinte biztos, hogy mindenki talál magának kedvére valót. A témák miatt felnőtt olvasóknak javaslom, egyértelműen ők a célközönség. Szeretettel ajánlom a műfaj kedvelőinek.
James D Jenkins és Ryan Cagle 2004-ben alapította a Valancourt Booksot, és azóta több mint 500 elveszett írást adtak ki újra, elsősorban a gótikus, természetfeletti és horrorirodalomra fókuszálva. Emellett társszerkesztőként jegyzik az elismert The Valancourt Book of Horror Stories sorozat négy kötetének, valamint a The Valancourt Book of World Horror Stories két részét is.