Liz Moore legújabb regényének cselekménye a hatalmas kiterjedésű Adirondack hegységben játszódik, egy gyerektáborban. A tábort övező, helyenként szinte áthatolhatatlan sűrűségű erdőkben rendkívül könnyű eltévedni. A táborvezető, T. J. megtanítja ugyan a tizenéves fiatalokat tájékozódni, de azt is elmagyarázza nekik, hogy amennyiben egyik tájékozódási módszer sem működik, a legfontosabb az, hogy ne essenek pánikba. Ezen a ponton a szó eredetét is elmagyarázza a gyerekeknek: a pánik “a görög Pán szóból származik, ami az erdő istenének neve. Az volt a gonosz tulajdonsága, hogy szerette összezavarni és elbizonytalanítani a vándorokat, amíg teljesen irányt nem tévesztettek és végül bele nem őrültek.” Liz Moore Pánhoz hasonlóan teljesen összezavarja és elbizonytalanítja az olvasót, de garantálom, hogy ebbe senki nem fog beleőrülni. Arra viszont jó esély van, hogy az izgalomtól az olvasó tövig rágja a körmét. Az erdő istene tagadhatatlanul letehetetlen.
A történet 1975 nyarán veszi kezdetét, amikor a 13 éves Barbara Van Laar egyik reggelre eltűnik a tábori ágyról. Az eset több szempontból is riasztó. Egyrészt Barbara a gazdag Van Laar család lánya; a tábor a család hatalmas birtokán található, a tó partján fekvő, kastélyméretű családi nyaraló közvetlen szomszédságában. Magát a tábort is a család birtokolja, I. Peter Van Laar alapította még a 19. század végén, s ez a legjobb nyári tábor egész New York államban. Ha innen valaki eltűnik, az rossz hírét kelti a tábornak – hát még ha a táboralapító Van Laar família gyermekének veszik nyoma. Ami viszont a legsúlyosabb: 14 évvel korábban ugyanerről a helyről tűnt el a Van Laar család kisfia, Maci, bár ő az eltűnésekor nem volt a tábor lakója. Macit sosem találták meg.
Noha a regény magvát a fent említett két eltűnés adja, Az erdő istene egy összetett alkotás, amely messze túlmegy a műfaj határain, és olyan témákat jár körül, mint a bizalom, a családi dinamika, a nemek szerepe a társadalomban, az osztálykülönbségek, a titkolózás, valamint az identitáskeresés. A cselekmény több nézőpontból bontakozik ki: a szerző az eseményeket az eltűnt gyermekek édesanyjának, a tábor személyzetének, a helyi lakosoknak és egy állami rendőrnyomozónak a szemszögéből láttatja. A nézőpontok és az idősíkok gyakori váltogatása miatt a regény az olvasó maximális figyelmét igényli. Időben előre-hátra ugrál, a cselekményvezetés nem lineáris, és még az igeidők használata is változik: a szerző az 1975-ös eseményeket jelen időben, míg minden múltbéli epizódot múlt időben meséli, függetlenül attól, hogy kinek a szempontjából mutatja be a cselekményt.
A váltott nézőpontoknak köszönhetően folyamatosan derül fény a titkokra, miközben megkapóan tárulnak fel a családi kötelékek, körvonalazódnak a különböző társadalmi osztályok közötti feszültségek, valamint a jómódú Van Laar család és az őket kiszolgáló munkásközösség által őrzött titkok összetettsége. A történet előrehaladtával a kiváltságok és a hatalom közötti határvonal egyre inkább elmosódik, és az olvasó elé tárul a meztelen igazság: a gazdagság és a hírnév mámorító tudatában egyesek olyan lépésekre képesek, amelyek gyökeresen megváltoztatják mások életét.
A szerző hét részre tagolta a könyvet, melyeken belül rövid fejezetek követik egymást. A fejezetek elején feltüntetett név jelzi, hogy éppen kinek a szemszögéből láthatjuk az eseményeket, és az ott feltüntetett idővonal is segíti a tájékozódásban. A gyakori váltások azonban fokozott figyelmet követelnek – Moore mintha tényleg teljesen össze akarná zavarni az olvasót. Én kimondottan élveztem, különleges élményt nyújtott és igazi kihívást jelentett.
Azáltal, hogy különböző karakterek gondolatvilágába férkőzik be, a világot számos különböző perspektívából láttatja – bár fontos hangsúlyozni, hogy a nézőpontok túlnyomó része női. Mindössze két-három férfi szereplő szemszögét mutatja meg (akik ráadásul nem kapnak kiemelt szerepet), így a narrációnak erős társadalomkritikai kicsengése van, amelyet a feminizmus támogatói minden bizonnyal ismerősnek fognak találni. Egyáltalán nem hivalkodó, teljes mértékben igazodik a korszellemhez. Ha azonban tudunk a sorok között olvasni, felsejlenek a patriarchális társadalmak jellemvonásai, mérgező hatásaikkal együtt. Moore egyedi női alakokat helyezett előtérbe, akik a maguk módján próbálnak boldogulni az életben. Ilyen Louise, a huszonhárom éves tábori felügyelőnő, aki depresszióval küzdő anyjával él, próbálja gondját viselni az öccsének, és egy – a külső szemlélő számára nyilvánvalóan – mérgező kapcsolatban él, amelyből egyszer már megpróbált kimenekülni; vagy Judyta, a huszonhat éves rendőrnyomozó, aki a 70-es évek derekán New York állam első női nyomozója, és egy olyan konzervatív családból származik, ahol a szülők hallani sem akarnak arról, hogy a lányuk különköltözzön. Kettejük sorsa szöges ellentétben áll a pszichikailag instabil, gyógyszer- és alkoholfüggő Alice-ével, aki házassága révén lett a gazdag Van Laar család tagja, és teljesen alárendelte magát a tekintélyelvű, munkamániás férjének, aki több figyelmet fordít a látszat fenntartására, az üzleti és szociális kapcsolatai ápolására, mint a saját családjára. Ez egyébként a regény egy másik erőssége: a részletgazdag karakterábrázolás. A könyv lapjait tökéletesre szabott figurák népesítik be; személyiségük átalakulása, fejlődése (már ahol a fejlődés egyáltalán tetten érhető) teljesen realisztikus.
A regénynek nincs mindentudó narrátora, ezért az olvasó az egyes szereplők által birtokolt információmorzsákból táplálkozik. A felmerülő lehetőségek és kérdések folyamatosan tárják fel a rejtélyt, ugyanakkor egyre jobban összekuszálják a szálakat. Az idősíkok közötti ugrálás szintén ezt a kettős szerepet tölti be: ismert tények kerülnek új megvilágításba, és újabb titkokra derül fény. Vajon 14 éve ártatlanul vádolta a család az akkori gyanúsítottat Maci eltűnése miatt? Mi köze lehet a két esetnek ahhoz a sorozatgyilkoshoz, akit Maci eltűnése után tartóztattak le, aki több gyilkosságot is beismert, és aki nem sokkal azelőtt szökött meg egy börtönből, hogy Barbarának nyoma veszett? Mi az alapja annak a leginkább gyerekek körében terjengő legendának, hogy egy ijesztő nő tévelyeg az erdőkben?
Liz Moore kiemelkedő regényíró. Remek karaktereit és a köztük lévő kapcsolatrendszert már az előző könyve kapcsán is dicsértük – de azt is hangsúlyoznom kell, hogy a Hosszú, fényes folyó egy „városi regény”, amelynek a hangulata magával ragadó. “Túlzás nélkül kijelenthető,” – írta János az írónő előző könyve kapcsán – “hogy Kensington szinte önálló szereplőként van jelen a regényben, és nagyon sokat hozzátesz a történethez, ahogyan Liz Moore szinte szociográfiai igényességgel közelít hozzá.” Ilyen tekintetben Az erdő istene egy teljesen más jellegű regény, a helyszín és a belőle áradó hangulat nem bír olyan nagy jelentőséggel – a könyv mégis ugyanolyan fantasztikusan jó, mint az előző.
Liz Moore a Temple Egyetem angol professzora és a Kreatív Írás MFA programjának igazgatója. Rövid zenei pályafutását követően főállású íróvá vált. A Hosszú, fényes folyó című regénye New York Times bestseller lett, és Barack Obama az egyik kedvenc könyvének választotta. Az erdő istene a legújabb műve, amely szintén jelentős kritikai és közönségsikert aratott. Moore Philadelphiában él a férjével és két gyermekével.