2023. október 7-én reggel palesztin fegyveres szervezetek, a Hamász vezetésével, váratlan, nagyszabású offenzívát indítottak izraeli célpontok ellen. Első körben rakéta- és gránátzápor zúdult izraeli területre, majd palesztin harcosok áttörték az Izrael által a Gázai övezet köré épített védelmi vonalat, és katonai támaszpontokat, zsidó telepeket, valamint egy zenei fesztivál résztvevőit támadták meg. A támadás során kevesebb mint egy nap alatt az izraeli oldalon több mint 1100 fő vesztette életét. Nem véletlenül mondták többen is, hogy ez a terrortámadás lett Izrael 9/11-e. Amir Tibon, a Haaretz díjnyertes újságírója azon a reggelen feleségével és két kislányával a Gázát körülölelő kerítéstől kőhajításnyira fekvő otthonukban tartózkodott. A Gáza kapuja annak a napnak a beszámolója – ugyanakkor sokkal több annál. Tibon bemutatja a Hamász-támadás előzményeit és a mélyben meghúzódó történelmi feszültségeket is.
A Tibon család október 7-én reggel robbanások zajára ébredt a Nahal Oz nevű kibucban található otthonukban. Ez a kibuc kevesebb mint egy kilométerre található a Gázai övezet határától; minden túlzás nélkül alig néhány perces gyaloglásra van a Gázát körülölelő kerítéstől. Emiatt a kibucot és környékét nem védi a Vaskupola (az izraeli légvédelmi rakétarendszer), hiszen az ellenséges rakéták még azelőtt becsapódnak, hogy az elfogásukra indított izraeli rakétákat egyáltalán útnak indítaná a rendszer. Tibonék házában, akárcsak minden olyan házban, amelyet nem véd a Vaskupola, egy páncélozott biztonsági szoba található, ahol légiriadó esetén meghúzódhatnak. 2023. október 7-én reggel is ide menekült be a kis család, ám hamarosan lövéseket, majd arab beszédet hallottak közvetlenül az ablakuk alatt, amiből egyértelművé vált, hogy ezúttal nem csupán a mindennapi tüzérségi aknatámadásról van szó.
A szomszédsággal közösen használt csevegőcsoportból tudomásukra jutott, hogy terroristák özönlötték el a kibucot, végigjárják a házakat, és mindenkit lemészárolnak, akit az utcán vagy a házakban találnak. Amir Tibon és felesége rettegve lapultak a biztonsági szoba sötétjében, abban a reményben, hogy a két lányuk (Karmel egy év kilenc hónapos, Galia hároméves) nem sír fel, magukra vonva ezzel a házuk körül ólálkodó terroristák figyelmét. Amíg még tartott a telefonja akkumulátora, Amir értesítette a Tel-Avivban élő szüleit, majd abban reménykedtek, hogy az izraeli hadsereg hamarosan a segítségükre siet, a legközelebbi izraeli katonai támaszpont ugyanis alig 500 méterre volt a kibuc határától. Ám mint az csak később vált nyilvánvalóvá, a támaszpontot is rajtaütésszerű támadás érte. A Szimchát Torá zsidó ünnep miatt amúgy is kevesebben tartózkodtak a támaszponton, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Esélyük sem volt a civilek segítségére sietni.
Amir szülei szinte azonnal autóba ültek, és Nahal Oz felé indultak, hogy megmentsék a családjukat. Amir édesapja, Noam Tibon, az izraeli hadsereg nyugalmazott tábornoka magához vette a pisztolyát is, de a házaspár csak akkor szembesült az aznap reggeli rajtaütés mértékével, amikor a Gázai övezet határához közeledtek. Az utakon holttestek hevertek, az izraeli katonák egy része sérülten éppen visszavonulóban volt.
A Tibon család végül épségben megúszta az október 7-i támadást. Noam csatlakozott egy kommandóhoz, helyenként tűzharcba keveredve a rejtőző terroristákkal, majd házról házra fésülték át a kibucot, és végül késő délutánra eljutottak Amir házához is. A biztonsági szobából sértetlenül került elő a család, és még aznap éjszaka a többi lakóval együtt evakuálták őket egy biztonságos területre, Tel-Avivtól északra.
Nahal Ozban október 7-én tizenegy civilt öltek meg a terroristák, és további nyolcat magukkal hurcoltak Gázába. Nem Nahal Oz volt azonban a legvéresebb összecsapások helyszíne. Noha Amir Tibon és családja rettenetes órákat éltek át a sötét biztonsági szobában (amely szoba nem jelent teljes biztonságot, a terroristák Nahal Ozban is több házban feltörték az acélból készült ajtót), és apjának a terroristák visszaverésében vállalt hősies szerepe bejárta az izraeli sajtót, mégsem mondható el, hogy az újságíró sztorija lenne a legkiemelkedőbb arról a napról. Amir kötete attól különleges, ahogy az október 7-i terrortámadást “kontextusba helyezi”.
A könyvet a szerző tizenkét fejezetre osztotta. Minden második fejezet az aznapi eseményeket taglalja; néhol a maguk szemszögéből meséli el a történteket, kiegészítve olyan elemekkel, amelyeket utólag tudott meg (például hogy mi történt a szomszédaikkal – volt olyan, akit a határon túlra hurcoltak a terroristák), máshol a szülei perspektívájából láttatja a nap történéseit. A közbeékelt fejezetekben a kibuc történetét ismerteti, az izraeli-palesztin konfliktust, a terrortámadás előzményeit, az ahhoz vezető okokat vizsgálja – és ez legalább annyira érdekes és olvasmányos, mint annak a napnak a krónikája. Rögtön a második, Úttörők című fejezetben elmeséli a kibuc alapításának történetét, és ennek az epizódnak egy fontos mozzanata nagy jelentőséget kap Amir krónikájában, alapjaiban határozza meg a szerző álláspontját. 1956-ban palesztin fegyveresek meggyilkolták a kibuc akkori biztonsági főnökét, Roi Rutberget. A temetésén megjelent Mose Dajan tábornok is, aki akkoriban Izrael legbefolyásosabb katonai vezetője volt. Roi temetésén felolvasott egy beszédet, amit maga írt, és ami a Gáza kapuja címet viselte – utalás Sámson, az izraeli harcos bibliai történetére, aki olyan erős volt, hogy kiszakította a filiszteus Gázaváros kapuját, és a vállán cipelte, miután az ókori Izrael esküdt ellenségének számító filiszteusok csapata csapdába akarta ejteni a városban. Mose Dajan gyászbeszéde szinte azonnal híressé vált. Másnap lehozták az országos napilapok, és a tábornokot felkérték, hogy olvassa fel a rádióban is. Csakhogy a rádióban elhangzott változatból kimaradt egy nagyon fontos, ám vitatott rész:
“Ne a gyilkosokat hibáztassuk! Hogyan is vonhatnánk kérdőre őket az irántunk táplált gyűlöletükért? Nyolc éve ülnek a gázai menekülttáborokban, és a szemük láttára alakítottuk a földeket és a falvakat, ahol ők és atyáik éltek, a saját birtokunkká.”
Ez a gondolat keretbe foglalja Amir Tibon kötetét. Visszatér hozzá az epilógusban, ahol újra felidézi Mose Dajan beszédét: “Nem a gázai arabok közt, hanem a saját fejünkben kell keresnünk Roi halálának az okát”, és azt mondja, hogy a tábornok szavai keserű szemrehányásként hatnak Izrael mostani politikusgenerációjával szemben. Hogy félreértés ne essék, Amir Tibon nem az áldozatokat hibáztatja, és nem ad igazat a terroristáknak – ahogy az egyik interjúalanya is mondja: örül minden egyes Hamász-tag halálának, akit az izraeli katonák a Gázai övezetbe benyomulva megölnek, de a civilekének nem, és nincsenek illúziói arról, hogy a kemény izraeli válaszcsapás még több háborúhoz és még több vérontáshoz vezet. A könyve viszont azt teszi világossá, hogy az izraeli politikusok nem tanultak a múlt hibáiból, nem sikerült meghiúsítaniuk az ország ellen elkövetett legsúlyosabb terrortámadást, és nem sikerült felelősséget vállalniuk Izrael történetének legnagyobb nemzetbiztonsági kudarcáért.
A Gáza kapuja egyféle történelmi gyorstalpalóként szolgál mindazok számára, akik az arab-izraeli konfliktust csak felszínesen, a híradásokból ismerik. Feltárja a történelmi feszültségek hátterét, végigvezet a huszadik század arab–izraeli konfliktusain és háborúin, és rávilágít azokra a döntésekre, amelyek időről időre az események sodrását a szélsőségek irányába billentik. A könyvet olvasva a laikusok számára is világossá válik, miért kényszeríti Izrael a palesztinokat másodrendű állampolgárokká, de a szerző azt is egyértelművé teszi, hogy az izraeli politikusoknak is jelentős felelősségük volt és van abban, hogy a dolgok eddig fajultak. Netanjahunak például mindig is jól jött az, hogy a Gázai övezetet egy erőszakos Hamász uralja, és ha kellett, személyesen fordult Katarhoz, hogy az emírség még több pénzügyi támogatást folyósítson a terrorszervezet számára, ezzel ugyanis rendre elkerülte annak lehetőségét, hogy Ciszjordánia és a tengerparti enklávé egységes palesztin kormányzás alá kerüljön. Utóbbi esetben ugyanis növekedne a nemzetközi nyomás, hogy Izrael folytassa a békefolyamatot, amely hosszú távon akár a kétállami megoldás felé vihetné a feleket. Amíg viszont egy terrorista szervezet kormányozza a Gázai övezetet, Netanjahu könnyedén mutogathat az iszlamistákra: ezekkel kéne nekünk békét kötni? A könyvből az is világossá válik, hogy a kis kibuc mindig is békepárti volt. 1994-ben, egy évvel az oslói egyezmény aláírása után békefesztivált szerveztek a településen, ahol a Gázavárosból busszal érkező palesztinok együtt ünnepeltek a kibucbeli zsidókkal, és senkit nem zavart, hogy két zászló lobog a délutáni napsütésben. Egy emberként sírtak, amikor meghallották, hogy Jichak Rabin merénylet áldozata lett, és a választásokon mindig nagy arányban szavaztak arra a jelöltre, aki a békét szorgalmazta. Azt hiszem, nem véletlen, hogy Amir Tibon 2014-ben úgy döntött, hogy Mirivel (a feleségével, aki akkoriban még csak a barátnője volt) Nahal Ozba költözik. Valami megfoghatatlan békevágy vonzotta, ami sugárzott a településből.
A könyvben néhány fekete-fehér fotó és több részletes térkép is található – utóbbiak rendkívül hasznosnak bizonyultak, olvasás közben többször is fellapoztam őket, amikor a történet a helyszínekre terelődött. A kötet végén található jegyzetekbe (amelyeket fejezetenként csoportosított) a hivatkozások listája került, bár ezekre a könyv szövegében, az egyes fejezetekben nincs utalás. Ha az olvasó nem forgatja át alaposan a könyvet olvasás előtt, az is előfordulhat, hogy ezekkel a hivatkozásokkal csak a végén találkozik – ahogy velem is történt. Hiányoltam a név- és tárgymutatót a könyvből, talán célszerű lett volna ilyet is beilleszteni.
Az epilógusban a szerző reményét fejezi ki, miszerint egyszer visszatérhetnek a kibucba, ám bizonytalan abban, hogy ez valóban megtörténik-e. A legfrissebb információk szerint 2024 szeptemberében még mindig egy észak-izraeli kibucban élt a családjával, ahová az evakuációt követően költöztették őket.