Woody Allen több tíz novellát, esszét, humoreszket sorakoztat fel ebben a könyvben, aminek legfőbb hibája, hogy nagyon rövid, végigolvasva az ember azonnali kényszert érez, hogy olvasson tőle vagy megnézze valamelyik filmjét.
A szerző a mesélő is egyben, aki nyolc év történéseit tömöríti havi rendszerességgel írt levelekbe, amelyeket Amerikába küld barátjának, beszámolva a hétköznapi, éppen rendszerváltáson átesett magyarországi eseményekről, felidézve a korábbi amerikai életüket és nem utolsó sorban kifejtve a nehézségeket, amiket egyedülálló apaként él meg, feldolgozatlan családi traumákkal.
Én alsós koromban állandóan könyvtárosat játszottam. Volt egy nagy füzetem, abban vezettem, hogy melyik könyvet melyik babámnak adtam ki és mennyi időre, és a könyv végére is jegyeztem a nevüket. – Bús Ildi írása a könyvtárosok világnapja alkalmából.
Úgy tartják, Arany Jánosnak volt a legnagyobb szókincse az ő korában; Bereményi új könyvét elolvasva úgy érzem, jelenleg neki van. Ő az, aki novellát is úgy ír, mint bármi mást, összeszedetten, erősen, mindamellett pedig úgy, hogy utána a gondolatébresztés mellett az is benne marad az olvasóban, hogy még akar olvasni tőle. Alig várja a legújabb kiadványt, addig pedig előveszi a korábbi írásokat, vagy újraolvassa ezt.
A könyv tulajdonképpen napló, egy elsős gimnazista lány titkos vágyainak, mindennapjainak kronológiája, barátságok, játékok, közös élmények könyve, a második fejezetig. Ahogy a lányom mondta: onnantól kezdve gyomorgörccsel olvasta tovább, félve, hogy mi történhet még, felháborodva, hogy hogyan lehet így bánni valakivel. Az idillinek induló kapcsolat gyorsan átváltozik fojtogató, megalázó, bántalmazó kapcsolattá.
