Az egész szöveg szinte egy dallamos vers, metaforákkal, hasonlatokkal és egyéb elemekkel díszítve. Talán ez a sajátos stílus teszi annyira könnyen olvashatóvá és befogadhatóvá a szöveget, amelynek tartalma és súlya van még akkor is, ha valami jelentéktelennek tűnő eseményről szól.
A ‘Bellevue’ nemhogy nem egy könnyű olvasmány, de kimondottan kemény , nehezen emészthető, egyszerre fájdalmas és félelmetes. Happy end nincs, mégis egyike lett azoknak a könyveknek, melyet egyszer még biztosan újraolvasok.
Szívből ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy kicsit lecsendesedni, elvonulni, elmerengeni a múlton és a régmúlt időkön, aki egy kis időre egy idegen család életében szeretne jelen lenni, vagy aki egyszerűen csak egy nagyon jó történetet szeretne olvasni. Senkire nem szeretném ráerőltetni a nézetemet, de szerintem ez igenis egy téli könyv, amit meleg takaróval és egy bögre forró teával illik kiegészíteni.
A ‘Karácsonyi fények’ elbeszélései együttes erővel, fokozatosan, diszkréten ébresztették fel bennem a karácsonyi hangulatot, a várakozás örömét. A Lazi Könyvkiadó kötete többek között Déry Tibor, Domonkos László, Füst Milán, Gál Vilmos, Sütő András, Szilasi László és Szirmay Károly írásaival ünnepli a „szívet táró, csillagos időt”.
Joanna Quinn ‘A Bálnacsont színház’ című regénye a művészet építő értékéről (legyen az színház, festészet vagy zene) és a háború romboló erejéről szól, hazafiasságról és megbocsátásról, testvériségről és bajtársiasságról, szerelemről és lemondásról, illetve az értékek felfedezéséről ott, ahol azt hittük, már nem maradt semmi.
John Gwynne regénye magával ragadott, beszippantott, annak ellenére, hogy valójában köszönőviszonyban sincs az érdeklődési körömmel. Hiteles volt, a történetmesélés pedig átlátható, egyaránt következetes és élvezetes. A fantasztikus lények és elemek éppen megfelelő arányban keveredtek a valósággal és a humán elemekkel. Lenyűgözött a gondosan felépített világ a különös hagyományaival – jól esett megfigyelő lenni, az ismeretlen világ kontúrokat kapott.
Az árvaházban nevelkedett Judy egy ismeretlen és titokzatos jótevőnek köszönhetően főiskolára járhat. A jótevője csupán havi egy levelet vár cserében, amelyben Judy beszámol a tanulmányairól, életének alakulásáról. A továbbiakban ez a levélgyűjtemény alkotja a kisregényt, a címzett pedig Nyakigláb Apó. Ha Judyra és a leveleire gondolok, melegséget és derűt érzek. Reményt, hogy minden jóra fordulhat, még akkor is, ha ez a szereplő nem a legjobb kezdőlapokkal indult. Szeretettel olvastam, a humora elbűvölt és fogva tartott – végtelenül sajnáltam, amikor véget ért.
A nyelvezet egyszerű, mégis igényes és választékos. Tulajdonképpen egy hosszú, introspektív folyamat, egy belső monológ. Talán a hétköznapisága, ami annyira magával ragad és nem ereszt. Az egyetemes igazságok, amelyeket megfogalmaz, mélyig hatolnak, végülis ezek azok, amelyek kibillentik az olvasót a kényelmes egyensúlyából és érzelmi hullámvasútra kényszerítik. Az olvasó mosolyog, elszomorodik, sír és Lucy fájdalma olykor a sajátjává válik.
A kanadai Nobel-díjas Alice Munro „Valamit el akartam mondani” című kötete tizenhárom elbeszélést tartalmaz. Miről szól a tizenhárom történet? Mindenről. Házasságról, családi kötelékekről, gyerekekről és felnőttekről, életről és halálról, szerelemről és csalódásról, fájdalomról és az elégedettség hiányáról, örömről és keserűségről, reményről és megbocsátásról. A felsoroltak mindegyike komoly, súlyos téma, és amit a leginkább szerettem ebben a gyűjteményben, az az életszerűsége.
Clara Dupont-Monod regényében szabálytalan a perspektíva (a kőkerítés és a település kövei a mesélők) és szabálytalan a regény központi alakja, a gyerek is. Ha különleges igényű személyről beszélünk, a jelzők többsége pejoratív, bántó, méltánytalan. Ehhez képest a történet bevezetője annyira lényegretörően és pontosan fogalmazza meg ezt az állapotot: „Egy nap egy családban született egy szabálytalan gyerek.”
