Joanna Quinn ‘A Bálnacsont színház’ című regénye a művészet építő értékéről (legyen az színház, festészet vagy zene) és a háború romboló erejéről szól, hazafiasságról és megbocsátásról, testvériségről és bajtársiasságról, szerelemről és lemondásról, illetve az értékek felfedezéséről ott, ahol azt hittük, már nem maradt semmi.
John Gwynne regénye magával ragadott, beszippantott, annak ellenére, hogy valójában köszönőviszonyban sincs az érdeklődési körömmel. Hiteles volt, a történetmesélés pedig átlátható, egyaránt következetes és élvezetes. A fantasztikus lények és elemek éppen megfelelő arányban keveredtek a valósággal és a humán elemekkel. Lenyűgözött a gondosan felépített világ a különös hagyományaival – jól esett megfigyelő lenni, az ismeretlen világ kontúrokat kapott.
Az árvaházban nevelkedett Judy egy ismeretlen és titokzatos jótevőnek köszönhetően főiskolára járhat. A jótevője csupán havi egy levelet vár cserében, amelyben Judy beszámol a tanulmányairól, életének alakulásáról. A továbbiakban ez a levélgyűjtemény alkotja a kisregényt, a címzett pedig Nyakigláb Apó. Ha Judyra és a leveleire gondolok, melegséget és derűt érzek. Reményt, hogy minden jóra fordulhat, még akkor is, ha ez a szereplő nem a legjobb kezdőlapokkal indult. Szeretettel olvastam, a humora elbűvölt és fogva tartott – végtelenül sajnáltam, amikor véget ért.
A nyelvezet egyszerű, mégis igényes és választékos. Tulajdonképpen egy hosszú, introspektív folyamat, egy belső monológ. Talán a hétköznapisága, ami annyira magával ragad és nem ereszt. Az egyetemes igazságok, amelyeket megfogalmaz, mélyig hatolnak, végülis ezek azok, amelyek kibillentik az olvasót a kényelmes egyensúlyából és érzelmi hullámvasútra kényszerítik. Az olvasó mosolyog, elszomorodik, sír és Lucy fájdalma olykor a sajátjává válik.
A kanadai Nobel-díjas Alice Munro „Valamit el akartam mondani” című kötete tizenhárom elbeszélést tartalmaz. Miről szól a tizenhárom történet? Mindenről. Házasságról, családi kötelékekről, gyerekekről és felnőttekről, életről és halálról, szerelemről és csalódásról, fájdalomról és az elégedettség hiányáról, örömről és keserűségről, reményről és megbocsátásról. A felsoroltak mindegyike komoly, súlyos téma, és amit a leginkább szerettem ebben a gyűjteményben, az az életszerűsége.
Clara Dupont-Monod regényében szabálytalan a perspektíva (a kőkerítés és a település kövei a mesélők) és szabálytalan a regény központi alakja, a gyerek is. Ha különleges igényű személyről beszélünk, a jelzők többsége pejoratív, bántó, méltánytalan. Ehhez képest a történet bevezetője annyira lényegretörően és pontosan fogalmazza meg ezt az állapotot: „Egy nap egy családban született egy szabálytalan gyerek.”
Elizabeth Strout szereplői esendőek, emberiek, valóságosak. Küzdenek, elbuknak, szenvednek, vigaszt találnak és reménykednek, néhányan felemelkednek, mások ugyanabban a helyzetben vergődnek. Szerelmesek és csalódnak, szerelmesek és remélnek. Egy olyan városban élnek, ahol mindenki ismer mindenkit, és bár azt hinnénk, hogy ebben a közegben ismeretlen fogalom a titok, mégis mindannyian őriznek valamit, ami csak az övék – legyen ez látomás, érzelem, fájdalom vagy szörnyű titok.
Amennyiben a Szívek szállodája egy életstílus, egy vallás, akkor Lauren Graham könyve olyan, mint egy kávézás egy jó barátnővel, akit rég nem láttunk és van kis pótolni valónk. Lauren meg tudja teremteni ezt a meghitt hangulatot a kötetlen, őszinte beszélgetéshez, mi, olvasók, pedig csak úgy isszuk a szavait.
A kötet mindegyik novellája nagyon egyedi. Nem volt unalmas pillanatom olvasás közben, és nem éreztem, hogy egy lére menne az egész. Némelyik rémisztő volt (például Veres Attila ‘Méltósággal viselt’ című novellája vagy Christien Boomsmától a ‘Csontok a tekintetében’), némelyik csak bizarr (Lars Ahn: Adomány), és valamennyi egyaránt megállja a helyét mint a horror, mint a weird irodalomban, különböznek hosszban, intenzitásban, a felhasznált hagyományos motívumokban – a borzongás viszont, amit keltettek, ugyanolyan intenzitású volt.
Az egész teljesen ártatlanul indult, igazából egy apró melléfogás folytán: Irma téves címre csengetett be. Hogyan lett ebből rendőri díszkíséret az autópályán? Nos, egyik dolog a másikhoz vezetett: Irma mindig csak egy aktuális kis baki elhárításán dolgozott, de a dolgok mindegyre jobban és jobban összegabalyodtak.
