A történet kerek: komplex, de nem komplikált, szerteágazó, de felesleges intrikák és mellékvágányok nélkül, és pont akkor ér véget, amikor véget kell érnie. Semmi nincs pluszban, semmi sem hiányzik, és azt hiszem, ez nagyon kevés regényről mondható el. Hogy szomorú a vége? Hát persze, de nem olyan szinten, hogy civakodni akarunk a szerzővel, hogy ezt meg minek kellett. Tényleg minden a helyén van.
A szerző zsenialitása abban rejlik, hogy egy-egy olyan részletet ragad meg a szereplők életéből, amellyel az érzelmek automatikusan, robbanásszerűen törnek elő az olvasóból is. Ne ámítsuk magunkat, ezek kizárólag negatív érzelmek: kétségbeesés, szégyen, csalódás, féltékenység, félelem, megvetés, megbánás. Ez az érzelmi skála szinte mindegyik novellában megtalálható, mégsem válik sablonossá, hisz a főszereplő a sajátos, karakterazonos módján reagál ezekre.
Joe Hill már többedjére bizonyítja az alkalmasságát és tehetségét, már régen nem az édesapja árnyékában ír, hanem önállóan ragyog. Az tagadhatatlan, hogy a (mérgezett) alma nem esik messze a fától, de a jelen kötetből az is világossá válik, hogy nem csak apja, de egyéb klasszikusok is hatottak rá: Kafka hatására ismerünk a Meghalljátok a sáska ciripelését című novellában, és Bram Stoker életműve visszaköszön az Abraham fiaiban.
A Könyvsétáltató életeket mentett, pedig ő csak a megfelelő könyveket szállította ki a megfelelő személyeknek, a megfelelő pillanatban. Az ő megmentésére viszont mindannyian egyesítették erejüket. Közhellyel élve, nem minden hős visel palástot meg szuperhős jelmezt, de esélyes, hogy van nála egy könyv.
A Lélegzet a márványon komor idők komor olvasmánya. Időt, odafigyelést és önmagunkba fordulást követel. Ideális, amikor a nappalok még rövidek, és a hideg bent tart a lakásunk melegében. Amikor már lecsendesedtek körülöttünk a dolgok, hisz éppen elég lesz a regény által kiváltott érzelmi viharokkal megküzdeni. Értelemszerűen, nem ajánlom az örökbefogadó szülőknek, vagy azoknak, akik örökbefogadáson gondolkodnak. Jól foghat viszont azoknak, akik úgy érzik, hogy mindent elveszítettek, ami számukra fontos volt.
Ha röviden kellene elmondani, miről szól a könyv, azt mondanám, hogy Pallasz Athéné születése újramesélve, ugyanakkor szomorú betekintés a mentális zavarral küzdők gondolataiba. Ha egyszavas jellemzést kellene adni, akkor nehezen tudnék választani: mély, furcsa, nehéz, rémisztő, álomszerű, eredeti. 197 oldalba besűrített fájdalom, szorongás, depresszió és téboly, szívszaggatóan és olvasásra méltóan megírva.
A karácsonyi malac lebilincselő karácsonyi történet, igényes nyelvezettel, fordulatos és izgalommal teli cselekménysorozattal. Jim Field részletdús és kedves illusztrációi csak hab a tortán, amelyeknél jól esik elidőzni kicsit. Amíg pörögnek az események, az olvasónak sikerül ráhangolódni az ünnepekre, elgondolkodni a valóban fontos dolgokon és megélni a karácsonyi csodát. Néha a karácsonyi csoda csupán egy meleg takaró, egy bögre forró csoki és egy igazán jól megírt történet.
Vannak azok a könyvek, amelyek annyira felemésztenek, hogy már nem koncentrálunk sem a cselekményvezetésre, sem a szereplők fejlődésére, sem a nyelvezetre, nem jegyzetelünk és nem húzzuk alá a kedvenc idézeteket – csak száguldunk az oldalakon. Mikor mesélni akarunk róla a barátainknak, mintha képtelenek lennénk megragadni a lényegét, az egyediségét. A ‘Lanny’ egy ilyen könyv, amely beszippant, részünkké válik, és utána még sok ideig velünk marad.
Ritkán gondolom valamelyik könyvről, hogy kötelező olvasmány kellene legyen, de ez esetben nincsenek kétségeim: minden végzős diák csak nyerhetne azzal, ha elolvassa. Mindenkinek ajánlom, aki úgy érzi, megrekedt, nincs tovább, mindent elszúrt, jobb lenne az élet nélküle. Vagy mindenkinek, aki ismer egy ilyen személyt.
A cím nem olyan explicit, mint amennyire néha elvárnánk ezt egy címtől. Mint szófordulat egyszer fordul elő a regényben, de az értelmére nem tudunk akkor még következtetni. A befejezés utáni elmélkedés során jövünk rá csupán, hogy mennyire találó. A lassan izzó tűz látszólag nyugodt, veszélytelen, emiatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ettől függetlenül még éget, és pusztító erejű lehet.
