A. G. Slatter: A csonthárfa dala (Metropolis, 2022)

A. G. Slatter: A csonthárfa dala

Írta : A. G. Slatter
Eredeti cím : All The Murmuring Bones
Eredeti kiadás : 2021
Magyar cím : A csonthárfa dala
Fordította : F. Nagy Piroska
Kiadó : Metropolis Media Group
Recenzált kiadás éve : 2022
Terjedelme (oldalszám) : 315
60
Vidd hírét!
  •  
  •  

Már maga a könyv külseje is utal arra, hogy valami egészen különleges olvasmányt tartunk a kezünkben. A címhez használt cifra és régies betűtípus, a vészjósló ábrázolás a vérrel körülvett bárkáról és a borító alján szereplő egyetlen mondat: “Baljós történet a tenger letűnt mágiájáról, sötét titkairól és rejtélyes lényeiről” – ezek együttesen felkeltik az érdeklődésünket és mielőbb szeretnénk elmerülni a történetben. Az elmerülés kifejezés egyre inkább hátborzongató jelleget ölt: a történetben még igen, de vízben semmiképpen nem akarunk már elmerülni. A szerző által elképzelt világban a víz nem egy barátságos hely, vérszomjas és veszedelmes lények lakják, akik mindannyian az emberi életekre törnek. Kevesen érezhetik magukat biztonságban a vízben: az O’Malley család elsőszülöttei védettek csupán. 


Valamikor réges-régen, az O’Malley család alkut kötött a tenger királynőjével. Minden nemzedék gyerekeiből megkap egyet, cserébe a hajóik minden útjukról sértetlenül térnek haza, áruval megrakodva, és ők jólétben, gazdagságban élhetnek. Annak érdekében, hogy az istenkutyák szemet hunyjanak a boszorkányság fölött, minden nemzedék gyerekeiből az egyház is megkap egyet. Hosszú éveken át működött ez így: az O’Malley-k egymás közt házasodtak, sokasodtak, ügyelve arra, hogy annyi gyerek szülessen, hogy jusson a tengernek és az egyháznak is, ugyanakkor a család is gyarapodjon. A Hobs Head nevű birtokon a kúria egyre inkább növekedett, a vagyon is nőttön nőtt. A hanyatlás és az elszegényedés fokozatosan következett be, ahogy egyre kevesebb O’Malley gyerek született, míg végül a család hosszú ideje nem tudta már teljesíteni az egyezség rá eső részét. Miren az utolsó igaz vérű O’Malley. 

A főhős, Miren éppen hogy nagykorú lány, de korát és neveltetését meghazudtolva viselkedik és tájékozódik a világban. Talán emiatt volt számomra nehezen megkedvelhető karakter. Miközben végigkísértem kalandjain, egy következetes, céltudatos, kemény, tárgyilagos, jó emberismerő és gyors észjárású lányt láttam. Nehéz volt mellette nem esetlennek, elveszettnek, határozatlannak érezni saját felnőtt önmagamat. A többi szereplő sem nyeri el feltétlen tetszésünket: önzőek, kegyetlenek, árulók, pénzéhesek és ritkán fordul elő, hogy valaki puszta jóindulatból és önzetlenségből segítsen egy másik szereplőnek – és ha igen, bosszú és fájdalom a fizetsége. 

A cselekményt végig Miren szemszögéből szemléljük, a leírásmód hozzá hasonlóan földhözragadt és tényszerű. Egy fantasztikus és mitikus lényekkel teli világban ez a perspektíva tárgyilagos, mint a híradó utáni időjárásjelentés. Emiatt inkább lehangolt a történet, mintsem elbűvölt, ahogy szerettem és elvártam volna. Ezt a várakozásomat a mesén belüli mesék teljesítették, ezek voltak a könyv sava-borsa. Ezek a rövid históriák megszakítják a fő cselekményszálat, kiegészítve azt, és elringattak egy különleges lényekkel teli világba, megragadták a fantáziámat, valamint érthetővé tették a regény képzeletbeli világát. Mirennek természetes volt a vízbefúltak újjáéledése, a kelpie, a sellők és a szellemek veszedelmes játékai, már-már apatikusan számolt be róluk, számunkra, olvasónak viszont meg kell teremteni azt a hangulatot, hogy be tudjuk fogadni azt, amiről eddig nem is tudtunk. 

A könyv címe szintén egy mesén belüli meséből származik. Ezzel a mesével utolsóként találkozunk, szinte a történet végén. Elolvasása után nyer értelmet a cím, és akkor értjük meg pontosan, hogy miként is sikerült azt az egyezséget nyélbe ütni a tenger királynőjével és tulajdonképpen honnan is ered a család vagyona. A család ennek a fényében sem válik szimpatikusabbá. A főhös iránt viszont enyhül az ellenszenvünk, a tulajdonságai, amelyeket negatívnak véltünk, ellentétes előjelre váltanak. Őszinte tiszteletet érzünk érte, amiért minden tőle telhetőt megtesz, hogy kilépjen a toxikus és bántalmazó család köréből, szakítson minden olyan családi hagyománnyal, ami kizsákmányoló mások számára. Azt hiszem, hogy ebből sokan erőt és inspirációt meríthetnek. Hátra lehet hagyni a múltat, a családi örökséget (nem csak a vagyont, hanem mindazokat az értékeket és szokásokat, amelyeket elsajátítva felnőttünk), viszont ez küzdelmes harc, egy fájdalmas folyamat. 

Stílusát tekintve A csonthárfa dala fantasynek számít, pontosabban a dark és gótikus fantasy közt helyezhetjük el, amely néha a horror határát is súrolja. Úgy a történet, mint a mesebeli mesék helyenként rémisztőek, kegyetlenek, és túl explicitek, emiatt felnőtt olvasóknak ajánlanám. A nyelvezete egyszerű és közérthető, inkább az elbeszélés vontatott, túl lassú jellege okozott nehézséget. Túl hosszasan beszéli el az eseményeket, azokat is, amelyek irrelevánsnak bizonyulnak a történetek szempontjából. Néha felcsillan egy-egy érdekes részlet – Miren és az unokatestvére legjobb barátnők voltak, de összevesztek, és azóta nem beszélnek – és mire egy kis lelkesedést érzünk, hogy talán egy újabb súlyos családi titok vezetett ide, kiderül, hogy csak egy abszolút banális félreértés volt. Nehéz a csalódottságon túltenni magunkat. Amit nem nehéz – letenni a könyvet, és talán ezt róhatom fel neki leginkább. A borító, a fülszöveg, minden arra késztetett, hogy szabaddá tegyem a hétvégémet, hogy zavartalanul olvassak, belemélyedve a könyvbe, minden másról megfeledkezve. Számomra nem adta meg azt az kényszert, hogy folytassam az olvasást, nehogy letegyem a könyvet, végül még ki tudja, valamit tesznek a szereplők. Ebben az esetben a legapróbb feladat is el tudott téríteni az olvasástól, hisz a regényben időnként úgysem történt semmi. Pedig de, csak azt olyan hétköznapi hangon meséli Miren, hogy nem éri meg felizgatni magunkat miatta. 

Ami végül mégis érdemessé tette az olvasásra, azok az ír folklórra hasonlító kis mesék, amelyeken lehetett csodálkozni, borzongani, elszomorodni – rövidek, velősek, kiváltottak egy érzelmet és ezáltal emlékezetesek maradtak.

Angela Slatter 1967-ben született Ausztráliában.  Leginkább a spekulatív fikcióban érzi otthon magát, számos rövid történet, novella szerzője. Jelen regény az egyetlen magyarra fordított műve.


Vidd hírét!
  •  
  •