A kötet főhőse egy anya, egy „függelék”, egy „levelesláda”, aki a munkája miatt Nyugat-Jütlandba költözik a tanárként dolgozó férjével. A férj egy népfőiskolán kezd dolgozni, a mi kedves fiatal anyukánk pedig elsősorban gyermeket nevel, ugyanakkor próbál beilleszkedni a kisvárosi létbe.
A Körvonal-trilógia zárókötetében a fókuszpont a szabadságon van. Faye beszélgetőtársainak témái a válás, a szülőség, a középkorú emberek dilemmái. Faye elutazik egy irodalmi fesztiválta, s bár gyakran inkább lehangoló ez a környezet, akárcsak némelyik beszélgetőpartner maga vagy a története, Faye vibrál, sugárzik, valahogy árad belőle a saját magával rendben lévő, magában megérkezett nő vitalitása.
Sokféle kérdést felvet a mű, kezdve a mélyszegénységben élő cigányok integrációjától a családi minták átvételén keresztül a bűn, mint fogalom kérdéséig, sőt, az identitás kérdéséig, amit nagyszerűen körbejár a szerző. Láthatjuk, hogy a társadalmi előítéletek mennyire negatívan befolyásolják az életüket, a semmibe vevés, a kirekesztés mind-mind ellehetetlenítik még csak a szándékát is a nyomorból való kitörésnek.
Faye Londonba költözik a fiaival, lakást vásárol, ami felújításra szorul. A felújítás körüli hercehurca végigkövet bennünket a regény folyamán, megismerkedünk a kisvállalkozóval, aki gyakorlatilag a kocsijában él, a munkásokkal, akik szétverik Faye lakását, falakat ütnek ki, padlót szednek fel, úgymond leásnak a probléma gyökeréig, és ez párhuzamosan zajlik a Faye körül felbukkanó emberekkel való beszélgetésekkel, valószínűleg nem véletlenül.
Mindvégig érződik az az óriási szerelem és szeretet, amellyel Ilona viseltetett választottja iránt, és bár együtt búsulunk vele, amikor el kellett válniuk, Ilonával együtt bocsátunk meg a férfinak, aki megsebezte a szívét. Együtt izgulunk vele minden nagyobb jelentőségű eseménynél, együtt szomorkodunk, együtt örülünk vele, amikor úgy hozza a sors. Ettől olyan kedves ez az olvasmány.
Ámosz Oz 2005-ben írta a Hirtelen az erdő mélyén című kisregényét, de máig aktuális, örökérvényű mondanivalója egyre érvényesebb lesz, minden nap mantráznia kéne minden egyes embernek a könyvben található idézetet, amelyet ügyesen kiemelt, és a védőborítón helyezett el annak tervezője, Tabák Miklós: “Beszéljetek azokkal, akik megaláznak, sőt még azokkal is, akik bántalmaznak másokat, és azokkal is, akik mindezt boldogan végignézik.”
A ‘Körvonal’ narrátora kreatív írást tanítani érkezik Athénba, ahol tombol a nyár, ő pedig talán menekülni vágyik a válása után, de legalábbis kiszabadulni a mindennapok körforgásából, eltűnni kicsit a saját világából.
Az emberek és a különféle természeti lények elbeszéléseinek váltakozása kíváncsivá teszi az olvasót. Elkezdjük olvasni a regényt egy bizonyos elvárással, egy elképzeléssel, hogy a leírás alapján milyen is lesz, aztán csodálkozva észleljük, hogy egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltük. Ettől különösen izgalmas, ugyanakkor csalódást is okozhat, ezért kellő nyitottsággal, odaadó figyelemmel és megértéssel érdemes olvasni, hisz rendkívüli szépségű szöveggel van dolgunk.
‘A visszaadott lány’ eléggé megrázó. Egy szegénységben élő olasz családról szól, akik egy faluban tengődnek, a családfő és az idősebb fiúk alkalmi munkákból tartják el a családot. A fiatal lányt örökbefogadó apja viszi vissza a vér szerinti szülőkhöz, és otthagyja mindenféle magyarázat nélkül. A vér szerinti szülők sem mondanak semmit, a többi gyermek sem tudja vagy érti, hogy miért kerül vissza a családba a 13 évvel ezelőtt örökbeadott testvérük.
Ez a mű egy filozófiai értekezés életről és halálról, barátságról, hűségről és hűtlenségről, a gyávaságról, ami nem hagy bennünket élni. Olyan életigazságokat fogalmaz meg, amelyek csontig hatolnak, rendkívül fájdalmasak, ugyanakkor kinyitják a szemet, az elmét, a szívet, rádöbbentenek az élet szeretetére, az élni akarás erejére.
