Az antikommunista irodalom jelképe: Alekszandr Szolzsenyicin

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918. december 11-én látta meg a napvilágot az oroszországi Kiszlovodszkban, kozák értelmiségi családban. Apja, Iszaakij Szemjonovics Szolzsenyicin, még fia születése előtt meghalt egy vadászbalesetben. Anyjával 1924-ben Rosztovba költöztek, ahol Alekszandr a Rosztovi Egyetemen tanult fizikát és matematikát 1936-tól, majd a Moszkvai Történeti-Filozófiai-Irodalmi Főiskola levelező tagozatán irodalmat. A második világháborút a Vörös Hadsereg kötelékeiben harcolta végig egy tüzérosztag parancsnokaként, bátorságáért kitüntették. 1945-ben azonban, egy gyermekkori barátjának írt levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit, amiért letartóztatták és hazaárulás vádjával elítélték. Nyolc évet töltött különböző szovjet börtönökben és munkatáborokban, majd szabadulása után három évet kazahsztáni Kok-Torekben kijelölt örökös kényszerlakhelyen, és csak 1956-ban, Sztálin halála után három évvel rehabilitálták.


Rehabilitálása után matematikát tanított, majd írni kezdett. A nagy sikert az 1959-ben írt kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja hozta meg, amely 1962-ben jelent meg, a hruscsovi enyhülés időszakában. A kisregény a sztálini terror utolsó évtizedében, egy fogolytáborban élő Ivan Gyeniszovics Szuhov egy napjának részletes krónikája. Egy nap, amikor semmi különös nem történik, de amikor minden megtörténik, ami egy nap a munkatáborban történni szokott: a reggeli híg halleves, a rabok létszámba vétele és a motozás reggel és este, munkába menet és jövet, az élelmesek és élhetetlenek harca a kályha és a kásás kondér körül, a büntetések és a megaláztatások, a darabka szalonnával megvesztegethető brigádparancsnok részrehajlása, a túléléshez szükséges apró praktikák. De ami a legborzasztóbb: ebben az aprólékos, egynapi kronológiaszerű ábrázolásban mégis felsejlik, hogy a túlélésre berendezkedett foglyok számára megszűnik az idő. Ez tehát az ártatlanokat megnyomorító, ellehetetlenítő diktatúra kemény embertelensége.

Hruscsov 1964-ben történt eltávolítása után a szovjet kommunista kritika kemény bírálattal illette műveit, emiatt ebben az időszakban született két regénye – A pokol tornáca és a Rákosztály – is csak külföldön jelenhetett meg, Oroszországban csak szamizdat formájában terjedtek. A pokol tornáca a saraskáról, a szovjet elitbörtönök világáról tudósít, ahol maga is raboskodott egy ideig. A saraskában kiemelkedő tudású mérnököket és tudósokat tartottak fogva, akik elsősorban a hadiipar számára végeztek fejlesztéseket. A könyv a totalitárius rendszer működésének, lelki hatásainak és az a rendszer poklában élő áldozatok útkeresésének hiteles dokumentuma. A Rákosztály Szolzsenyicin életének egy másik életrajzi vonatkozását tárja fel: a rákkal folytatott küzdelmet. A regény 1955-ben, egy közép-ázsiai kórház rákosztályán játszódik, ahol a szovjet társdalom jellegzetes képviselői fekszenek: a hatalom kiszolgálói, akik a lassan bekövetkező változásoktól félnek, és a reménykedők, akik bíznak abban, hogy az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás, a munkatáborok, a sztáliznizmus, az embertelen diktatúra. Előbbit a belügyis Ruszanov testesíti meg, utóbbit az egyetemről a kórházba került Kosztoglotov, akiben az író valójában saját küzdelmét rajzolta meg a rákkal és az embertelen rendszerrel.

A külföldön megjelent regényeket követően, 1969-ben szovjetellenességgel vádolták, és kizárták a Szovjet Írószövetségből, írótársai közül többen is végleg el akarták tiltatni az írástól. Ezek közé tartozott Mihail Alekszandrovics Solohov, Nobel-díjas szovjet író is, aki mindvégig hű maradt a szovjet rendszerhez. Egy évre rá azonban, 1970-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A kitüntetést azonban csak évekkel később vette át, ugyanis nem merte elhagyni a Szovjetuniót, attól tartva, hogy nem engedik többé haza. Ekkor már egy évtizednél is hosszabb ideje dolgozott egyik legismertebb művén, A Gulág-szigetcsoporton. Amikor a KGB elkezdte zaklatásait és a házkutatásokat, majd kemény vallatások árán megszerezte a kézirat egyik példányát a szöveget gépelő Elizabeta Voronianszkajától – akit másnap holtan találtak –, Szolzsenyicin engedélyezte a mű külföldi kiadását, amelynek egy kópiáját évekkel korábban mikrofilmen juttatták ki az országból, de megjelentetéséhez addig nem járult hozzá. „Bár borongó szívvel, mégis éveken át tartózkodtam ennek a már kész könyvnek a kinyomtatásától: a még élők iránti kötelesség lehúzta a mérleget a holtak iránti kötelességgel szemben. Most azonban, hogy az Állambiztonság úgyis elkobozta ezt a könyvet, nem maradt más választásom, mint hogy haladéktalanul közzétegyem.” – írta maga Szolzsenyicin 1973. szeptemberében.

A Gulág-szigetcsoport annyira megrázó dokumentumregény, hogy még azok körében is kételyeket ébresztett, akik a hat részre szabdalt kézirat terjesztésében részt vállaltak. A könyv a nem csupán személyi kultusz, a sztálinizmus, a brezsenyvi önkény elleni fellépés szükségessgének szimbólumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé vált. Ajánlásában a szerző a következőket fogalmazta meg: „Azoknak ajánlom, akik nem éltek addig, hogy ezeket elmondhassák. Bocsássanak meg ők nekem, hogy nem láttam mindent, hogy nem emlékszem mindenre, s hogy nem voltam képes mindent kitalálni.” A sztálini munkatáborokat megjárt író megrázó történelmi hitelességgel vázolja fel a több millió ember halálát okozó munkatábor-rendszer, a Gulág világát. A mű a lágerek monumentális krónikája, melyben az író összegyűjtötte a lágerek és foglyaik neveit, írt a letartóztatási hullámokról, a lágerlázadásokról, a munkarendről és a kínzási módszerekről. Ezzel az író bebizonyította, hogy a Szovjetunió börtönállam,.

Az 1973-ban megjelent regény miatt a következő év februárjában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megfosztotta szovjet állampolgárságától és kitoloncolták az országból. Előbb Németországban és Svájcban élt, majd az Amerikai Egyesült Államokban, a Vermont állambeli Cavendish városában telepedett le, itt fejezte be A Gulág-szigetcsoportot. Az amerikai társadalmi élet pénzéhes világával, a fogyasztói társadalommal sem tudott azonosulni, bírálta a hidegháborút, a vietnami háborút, a koszovói háborút is, amiért Nyugaton is igen vitatott volt megítélése.

1990-ben Gorbacsov elnöktől visszakapta ugyan állampolgárságát, a peresztrojka őszinteségét azonban csak azután volt képes elfogadni, miután szülőhazájában is megjelent A Gulág-szigetcsoport. 1994-ben tért haza Oroszországba, 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az akadémia Lomonoszov Aranyérmét, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagjai közé választotta. Élete utolsó évtizedében Oroszország jövőjével (Az „orosz kérdés” a XX. század végén; Oroszország a szakadékban) és az oroszországi zsidóságnak a cári birodalomban és a Szovjetunióban betöltött társadalmi szerepével (Együtt I–II.) kapcsolatos műveket írt.

Egy Viktor Luciaknak adott interjúban nyilatkozta, hogy 54 évet dolgozott A vörös kerék című többkötetes történelmi regényén, amelyben valójában a bolsevizmus történeti gyökereit próbálja feltárni, rekonstruálni szeretné azt a folyamatot, amely a cárizmus bukásához és a Nagy Októberi Forradalom győzelméhez vezetett. A munkát 1990-ben fejezte be. Magyarul eddig egyetlen része jelent meg a könyvnek, két kötetben, A vörös kerék – Tizennégy augusztusa címmel.

Az Oroszországba történő hazatéréséhez fűzött reményeit nem sikerült beváltania, az vezérelte ugyanis, hogy részt vehet az orosz szellemi élet felrázásában. Ennek érdekében beutazta az országot, beszédeket tartott, többször felszólalt a Dumában is, politikai műsort vezetett az egyik orosz televízióban, bírálta az orosz politikai rendszert, az orosz oligarchák korrupcióját. A politikai osztály nem igazán vette komolyan, a fiatal írónemzedék számára azonban ikonikus figura maradt. 2007-ben Putyin elnöktől elfogadta az Állami Díjat. Alekszandr Szolszenyicin 2008-ban halt meg moszkvai otthonában, alig pár hónappal 90. születésnapja előtt, szívelégtelenség végzett vele.

Szolzsenyicin irodalma életrajzi ihletésű volt, témáit saját mindennapjaiból merítette, a realizmust az ortodox kereszténységgel ötvözte regényeiben. A kommunizmus kemény kritikáját fogalmazta meg, életművével megmutatta a szovjet börtöntáborok világát a nyugati értelmiség számára, ahol addig csak a náci koncentrációs táborok borzalmai voltak ismertek, a bolsevizmus sötét oldalai kevésbé. A szovjet rendszerrel szemben egy, a keresztény orosz hagyományokra és paraszti világra alapozott jóindulatú autoritér rendszert tart elfogadhatónak Oroszország számára; a demokráciáról és az egyéni szabadságjogokról is negatív véleménye volt. Üzenete világos volt: az egyetlen megoldás a valláshoz és az erkölcsi értékekhez való visszatérés jelenti, hazáját pedig a nyugati materialista szemlélet elleni menedéknek tekintette.

Források:

http://hu.wikipedia.org
http://ro.wikipedia.org
http://konyves.blog.hu
http://posztinfo.hu
http://www.geographic.hu
http://szlavintezet.elte.hu


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •