Nabokov Lolita című regényét nehéz felülmúlni. Mégis tesz erre egy kísérletet Adryan Lyne rendező, azonos című ’97-es filmjével. Kevésbé sikerült átütőre az alkotás, a könyvhöz képest, de hozzá kell tenni, hogy önmagában érdekes és megragadó.
Lolita és Humbert történetéről írtunk már az oldalon. Most a könyv és a film, kapcsolatát boncolgatjuk.
A könyv felkavaró, megrázó, mind emellett remek nyelvezettel íródott, amely olvasása olyan élményt nyújt, amit nehezen verünk ki a fejünkből és napok múltán is a történteken gondolkodunk. Egy-egy oldalt szükségszerűen újra olvasni kényszerül az ember, hogy tényleg megértse mit is szeretne az író. Finom szatirikus humora, nyelvi játékai érzékletesen és élvezhetően tárja elénk ezt a nem mindennapi történetet. Egy középkorú férfi beteges vonzalmát és rajongását Lolita, a tizenéves lányka iránt, közös utazásukat, együtt megélt gyötrelmes napjaikat.
A film a könyv sokatmondó részleteihez képest felületesnek hat. A hosszú, szótlan jelenetek mégis sokatmondóak, a tekintetek, a tettek mesélnek. Az elnyújtott jelenetek nem mennek a film kárára, a színészi gesztusok, arcjáték lebilincselő. Megelevenedik Lo, Humbert és a labilis idegzetű anya, akiket a filmben látva arra gondoltam, hogy pont ilyennek képzeltem őket. Dominique Swain a cserfes, szófogadatlan Lolita szerepében brillírozik, táncos jelenetei a film elején igazán mulatságosak. S bár a forgatás idejekor tizenhét éves, mégis hihetően válik tizenkét évessé. (Igaz, egy-egy jelenetben viselkedése felnőttebbnek tűnik a játszott koránál, de ez lehet, hogy a rendező hibája is). Egy tizenkét évessé, aki már-már kacérkodik mostohájával, rájátszva gyermeki naivitására és Humbert rajongására. A jelenet melyben kis tintás gyermekujjai felnőttként viselkedve simogatják apja lábait, igencsak megdöbbentő. Az apa szerepében játszó Oscar-, és Golden Globe-díjas Jeremy Irons sem okoz csalódást, sőt. Arcának rezdülései, minden mozdulata elárul valamit karakteréről. A gyötrődő, kínlódó, vágyait féken tartani próbáló, a rettegő, az őrült csípőből meg van neki. Bár kevesebb szerep jutott Melanie Griffith-nek, nem kevesebb színészi játékkal járul hozzá a film sikeréhez. A film egyik mindent eldöntő záró jelenete annyira hatásosra sikerült, ami sokkalta vizuálisabbá tudta tenni az élményt, mintha csak olvasnánk.
A regény olvasásakor Lolitát ártatlanabbnak, naivabbnak érezni, míg a filmben kihívónak, pimaszabbnak, tudatosabbnak látjuk, ami szinte felhívás keringőre. Ezért is lehet, hogy Humbert minden mocskos tette ellenére, bár elítéljük, valahogy megbocsájtunk neki vagy szánjunk, mert ő betegesen, de igazán szerette a lányt, aki tulajdonképpen fiatalkori meghalt szerelmére emlékeztette, akit sosem tudott elengedni.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=un3UmapyAAQ[/youtube]
A film egyedi hangulatához nagyban hozzájárult Ennio Morricone zenéje, amely valósággal odaragaszt a képernyő elé. Jó film ez, jó színészekkel, méltó párja úgy gondolom egy nagyszerű, utánozhatatlan regénynek.
A könyvből készült még egy korábbi 1962-es adaptáció is, Stanley Kubrick rendezésében.