Szabó Magda a Katalin utcát 1969-ben írta, s az elmúlt négy évtized során többször is újra- meg újranyomták. A Katalin utca, ahol valaha három szomszédos család gyermekei növekedtek, szerették egymást, veszekedtek vagy meghaltak, nemcsak egy képzelet szülte utca, hanem szimbólum is: az ifjúság és a bűntelenség jelképe. Ezért vágyódnak vissza belé azok, akik valamikor ott laktak, azt remélve, hogy problémáik megoldódnak, útjaik végre célba vezetnek, ha újra a Katalin utcából indulnak el reggelenként. Hasztalan sóvárgás: a három család egyike elpusztult – hogyan, miért, majd meglátja az olvasó -, nélküle pedig nincs, nem lehet ismét a Katalin utca; az életben maradottak sosem térhetnek vissza sem az ifjúság tovaszállt idejébe, sem abba a biztonságba, amit a bűnnélküliség tudata jelent.
A galamb papné Móricz 1912-es regénye; antikváriumban ma is is meg lehet találni egy 1918-as kiadást. Az Európa 2011 májusában ezt is új borítóba csomagolja. A nagy regénykompozíciók mesterének számító Móricz leheletfinom lélektani regényt írt: a házastársi játszmák valóságos példatárát adva aprólékos részletességgel rajzolta meg friss házas hőseinek folyton ingadozó lelkiállapotát, az együttélés szabályainak kialakításán való mindennapos igyekezetüket. A galamb papné nemcsak ezért, de ezért is a maga nemében ugyanolyan remekmű, mint Móricz nagyregényei.
Az Utazás a koponyám körül 1937-ben született. Ebből is fellelhető antikváriumban egy elég régi példány, egy 1949-es. Karinthy legismertebb regénye olyan sok szállal kötődik kora valóságához, hogy gyakran meg is feledkezünk regényszerűségéről. Arról, hogy ez a mű mégiscsak megkomponált, fiktív elemeket is tartalmazó alkotás, mely nemcsak a veszedelmes betegség kialakulását és kórtörténetét beszéli el, hanem a Gulliver-átiratok, az Utazás Faremidóba és a Capillária hagyományát is folytatja. S mindenekelőtt izgalmas, letehetetlen olvasmány, a tudás és emberség humorral átszőtt himnusza. Karinthy Frigyes mítoszokon és legendákon túl ajánlotta könyvét „a nemes, igazi tudománynak, mely soha nem volt olyan türelmetlen a babonával, mint vele szemben a babona”.
A rózsa neve az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikere, súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regény. Krimi. Igazi nyomolvasás. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? Umberto Eco regénye nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. – Ki a tettes?- Ez a kérdés, figyelmeztet a regényhez írott széljegyzeteiben Umberto Eco, a tudós bolognai szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A regény májusban új kiadásban kerül a boltok pocaira.
A titokzatos stylesi eset Agatha Christie első detektívregénye, mellyel az írónő már 1916-ban elkészült, de hat könyvkiadó is visszautasította, míg végül 1920-ban publikálták. Magyarul már a 70-es években megjelent, most ez a kötet is új köntöst kap. Hastings kapitány az első világháború alatt harctéri sebesüléséből lábadozva találkozik John Cavendish-sel, aki meghívja anyja stylesi kúriájába. Mrs. Cavendish, amióta Hastings nem találkozott vele, Mrs. Inglethorp lett, családja nagy bánatára. Szerintük Mr. Inglethorp egyszerű hozományvadász. A leghevesebben a hűséges társalkodónő, Evelyn Howard gyűlöli, annyira, hogy egyszer csak összevész Emily Inglethorppal és otthagyja a házat. Mielőtt elutazna, Hastings kapitány gondjaira bízza volt munkaadóját. „Ezek itt mind hiénák…”, mondja. És nemsokára Mrs. Inglethorpot megmérgezik. Természetesen gyanúsítottban nincs hiány. Ekkor lép színre először Hercule Poirot, a belga menekült, volt rendőr, akit Mrs. Inglethorp fogadott be hat honfitársával együtt…