Georges Simenon: A kísértetek

Írta : Georges Simenon
Eredeti cím : Les Fantômes du Chapelier
Eredeti kiadás : 1949
Magyar cím : A kísértetek
Fordította : Felkai Piroska
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 160
80
Vidd hírét!
  •  
  •  

Fenntartással kezelek minden olyan bűnűgyi regényt, amely (közel) száz évvel ezelőtt született: általában kevésbé pörgősek, mint az új generációs krimik, a környezet merőben más (elég csak a technológiára gondolni), s bár az ókori görög drámák óta újat már nem lehet feltalálni, azért a bűncselekmény kiváltó okait száz évvel ezelőtt egészen másképp csomagolták – legalábbis az esetek többségében. Georges Simenon belga szerző azonban még így, 64 évvel később is remek szórakozást jelent. Ha hónapokkal vagy évekkel később újra a kezembe kerül majd A kísértetek, egész biztosan emlékezni fogok rá, mert valami pluszt nyújtott. Simenon stílusa persze ízlés kérdése, például a közbeszúrt kérdések (mintha néha maga a szerző sem tudná, hogy mit akarnak a szereplői) itt is jelen vannak és engem ezek mindig zavarnak, de ez összességében szinte jelentéktelen.


Léon Labbét, La Rochelle kalapkereskedőjét mindenki ismeri és tiszteli a tengerparti városban. Labbé úr óramű pontossággal végzi a mindennapi teendőit: intézi a boltja ügyeit, ápolja beteg, ágyhoz kötött feleségét, délután felkeresi a Colonnes kávéházat, elfogyaszt néhány pohár fehér bort, mindig Valentinre, az alkalmazottra bízza az üzlet bezárását, mindig megkérdezi a házvezetőnőt, hogy hívta-e a felesége, amíg távol volt. Mathilde, a feleség ugyanis súlyos beteg, már hosszú ideje nem hagyta el a szobáját, és azt sem szereti, ha más zavarja – kizárólag Labbé úr teheti be a lábát a szobájába. A szomszéd szabómester, Kachoudas azonban arra gyanakszik, hogy a városkát rettegésben tartó sorozatgyilkos nem más, mint a köztiszteletben álló kalapkereskedő, Léon Labbé. Egy titokzatos fojtogató az elmúlt hetekben öt asszonnyal végzett, és minden alkalommal levelet küldött a gyilkosság után a helyi újsághoz. A levelet nem saját kézzel írta meg, a betűket, szavakat az előző napi lapszámból ollózta ki és ragasztotta rá egy ívre. A levelekben a gyilkos azt állítja, hogy a tetteit a szükségszerűség vezérli. Kachoudas a Colonnes kávéházban fedez fel egy gondosan kiollózott újságpapír-darabkát Labbé úr nadrágján, ez kelti fel a gyanúját.

Simenon nem sokáig takargatja a gyilkos kilétét, rögtön az első oldalakon megtudja az olvasó, hogy tényleg Labbé úr az elkövető. A kalapkereskedő rögtön rájön, hogy Kachoudas gyanakszik, így aztán elkezdődik a macska-egér játék. A gyilkosságokat tényleg szükségszerűségből követi el – hogy ez tulajdonképpen mit is jelent, az legyen meglepetés azoknak, akik ezután veszik a kezükbe a könyvet -, így nem állhat le csak azért, mert a szabómester árgus szemekkel figyeli, minden lépését lesi, folyton a nyomában van. A tervei szerint még két asszonnyal kell végezzen, de mostantól roppant óvatosan cselekszik, nehogy Kachoudas ténylegesen leleplezze. A szabónak ugyanis a rendőrség által felajánlott húszezer frankos jutalomra fáj a foga – bár arra nem derül fény, hogy a puszta igazság kiderítése mennyire mozgatja Kachoudast.

Mint már említettem, a szerző rögtön az elején leleplezi a gyilkost, nem kell a végéig a körmünket rágni a tettes kiléte miatt. Simenont nem az igazságszolgáltatás érdekli, nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy vajon az elkövető elnyeri-e méltó büntetését. A Maigret-regényekkel ellentétben itt nem a felügyelő a főszereplő, hanem maga a gyilkos – ám a belga szerző gondosan elkerül minden szaftos részletet, és az embert állítja a középpontba, nem a gyilkost. A miért a kérdés meg a Labbé úr által emlegetett szükségszerűség, és a választ Simenon nagyon finoman építi fel. Fokozatosan derül fény arra, hogy a kalapkereskedő rendezett élete mit takargat, és lépésről lépésre érzékelhetően nő a feszültség is. Előbb csak annyit tudunk meg, hogy valóban ő a fojtogatós sorozatgyilkos, majd egyre gyanúsabb lesz az is, ahogyan otthon viselkedik, míg a vége előtt kiderül, hogy miért tartja szükségesnek a gyilkosságokat. Annyit elárulhatok: nem leli különösebb kedvét a fojtogatásban, nem a szó szerint értelmezhető pszichopata. Eközben nagyon precíz lélektani ábrázolást kapunk Labbé úrról, a kalapkereskedő belső világa, mint egy nagy udvar nagy kapuja, kitárul előttünk, és szép lassan megtudjuk, mit takar a külső.

[adrotate banner=”74″]

Simenon-tól megszoktam azt is, hogy mintegy észrevétlenül, de nagyon pontos ecsetvonásokkal rajzolja meg a környezetet, jelen esetben az idilli tengerparti francia városkát, La Rochelle-t. (Megnéztem, létezik a város.) Szinte megszólal a sorok között a kisváros: a macskaköves utak, a kirakodó vásárosok, a zöldséges árusok, a kikötő, a teraszos kávézók, mint egy színes képeslap, elevenednek meg a regényben. Fontos és elmaradhatatlan kellék a fehér bor, szinte minden Simenon-regényben akad legalább egy személy, aki szereti a fehér bort, és délután legurít egy-két pohárral – itt sincs másképp.

A könyvvel kapcsolatban csak a csomagolással voltam elégedetlen: az Agave Könyvek több ízben is hangsúlyozta, hogy A kísértetek nem a Maigret-sorozat része, hanem egy különálló pszichológiai krimi. Ennek megfelelően talán jó lett volna egy kissé más borítót tervezni ennek a kötetnek. Külsőre pont úgy néz ki, mint bármelyik korábbi Maigret-regény – csupán a könyv gerincéről hiányzik az M betű, innen tudni, hogy nem a pipázgató felügyelő egyik történetével van dolgunk. A legjobban azonban a külső, hátsó borítón található, valótlanságot állító fülszöveg zavart. “A gépezetbe azonban homokszem kerül, amikor a hatodik gyilkosság meghiusúl…” – ennek az állításnak egyetlen szava sem igaz! Ez nagyon félrevezetett, és pár fejezeten keresztül teljesen más végkifejletre számítottam.


Vidd hírét!
  •  
  •