A svéd kisvárost karácsony előtt egy héttel brutális gyilkosság rázza meg. John Jonsson megcsonkított holttestére a városon kívül talál rá egy kutyáját sétáltató ember; a telepre a helyi önkormányzat autói hordják a havat a város utcáiról, ennek a közelében bukkan rá Kicsi Johnra a férfi, de a rendőrség hamar megállapítja, hogy feltehetően nem ott végeztek vele. A munkanélküli hegesztő egy szerető feleséget és egy tizenéves srácot hagyott maga után. Az eset előtt érthetetlenül áll mindenki; a jelek szerint Johnt halála előtt megkínozták, megverték – mintha ki akartak volna szedni belőle valamit. De vajon mi rejtegetnivalója volt ennek a szerény, visszahúzódó embernek? John korábban belekeveredett bátyja kisstílű bűnügyeibe, de az már a múlté, ráadásul Lennartnak, a testvérnek sincs lövése, hogy kinek állhatott érdekében az öccsét megölni.
A nyomozással párhuzamosan megismerjük a zavart elméjű Vincent Hahnt is, aki hamarosan a nyomozók figyelmét is felkelti. A férfi zavarodottságának okai gyerekkorában gyökereznek, már az iskolában is kicsúfolták a társai, állandóan gúnyt űztek belőle. Amikor rátámad Gunillára, egykori iskolatársára annak lakásán, és később hidegvérrel megöli sógornőjét is, a rendőrségen többen úgy vélik, hogy ő lehet John gyilkosa – hiszen neki is iskolatársa volt. Csak Ola Haver érzi úgy, hogy itt ennél többről van szó – felbukkan ugyanis egy másik információ is: alvilági pletykák szerint John időnként kártyázott, és nemrég pókeren tetemes összeget nyert. Erről viszont a családja mintha nem tudna. Vajon nem a pénz miatt történt a gyilkosság?
A Burundi hercegnője a svéd Kjell Eriksson regénye, amellyel a kertészkedő író 2002-ben elnyerte a legjobb svéd kriminek járó díjat. Eriksson 40 évesen kezdett írni, híressé az Ann Lindell nyomozóról szóló krimijei tették – az Animus Kiadó gondozásában megjelent könyv belső borítója szerint ez is a Lindell-sorozat egyik epizódja, ám az egészen biztos, hogy nem az első. Vannak olyan utalások a regényben, amelyből következtetni tudunk arra, hogy nem ez az első Lindell-eset (ráadásul ez nem is igazán “Lindell regénye”), de a szerző nagyon ügyesen forgatja a tollat, ha a múltról van szó, mert nem kelti azt az érzést, hogy lemaradtunk valamiről. Érthető, hogy a kiadó itthon egy díjnyertes regénnyel akarta bemutatni Erikssont, de reméljük, hogy az előzményeket is megismerhetjük a jövőben, mert Eriksson jól ír, érdemes vele foglalkozni.
A regénynek egyszerre erőssége és gyengéje az, hogy nincs igazán főszereplője. (Indriđasonnál találkozhattunk hasonló jelenséggel, ott nagyon jól működött az, hogy egy egész csapat van a középpontban.) Gyengéje, mert olvasóként nem tudtam azonosulni egyik szereplővel sem – mintha kissé csapongott volna ettől a központi szál, de aztán rájöttem, hogy itt nem találom meg azt, akivel olvasóként tarthatok, amolyan külső szemlélődő maradok. De erőssége is, mert a hangsúlyozottabbá válik ezáltal a csapatmunka, a szereplők közötti harmónia (vagy az esetenkénti diszharmónia) hihetőbb és érzékelhetőbb. Ann Lindell (a nem szó szerinti sorozat névadója) gyereknevelésen van, ebből a nyomozásból tulajdonképpen kimarad, bár a végkifejletnél ráosztott egy fontos szerepet a szerző; talán Ola Haver az, aki átveszi a központi figura szerepét, de ahhoz elég sokan megfordulnak még, hogy őt nevezzük ki a nyomozás valódi vezetőjének, az igazi főszereplőnek. Az Ann-hoz fűződő kapcsolata ezt az érzést némiképp erősíti, de összességében a nyomozás eredménye egy csapat munkája, és ez közelebb hozza az olvasóhoz a szereplőket.
A skandináv krimikre jellemző módon itt is fontos szerepet kap az emberi kapcsolat, a hétköznapok problémája, de a társadalom vázlatos rajza is. A munkanélküli segélyen tengődő és szebb napokról álmodozó család, a piti bűnöző, alkoholista báty, az alvilágba beszivárgott külföldiek mind a svéd társadalom egy-egy jellemzőjét adják. Ola Haver otthoni problémái vagy a gyerekét egyedül nevelő Ann Lindell szüleihez és a gyerek apjához való viszonyulása szintén finom képet rajzolnak arról a környezetről, amiben a cselekményt a szerző elhelyezte, ezek a mindennapi, számunkra is oly ismerős gondok ugyanakkor közelebb hozzák a figurákat, és érezni, hogy hús-vér emberekkel van dolgunk.
A Burundi hercegnője nem éppen a legjobb darabja az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatának, de Kjell Eriksson jól ír, és azt hiszem, hogy sokan vevők lennénk az Ann Lindell-sorozat többi részére is.