Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei

Írta : Georges Simenon
Eredeti cím : Maigret au Picratt's
Eredeti kiadás : 1950
Magyar cím : Maigret és az éjszaka örömei
Fordította : Sóvári Judit
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2012
Terjedelme (oldalszám) : 154
80
Vidd hírét!
 
 

Egy részeg sztriptíztáncosnő előre bejelent egy gyilkosságot, de a rendőrőrsön senki nem hisz neki. Nem sokkal később meggyilkolják, s a helyszínre érkezik a pipázgató párizsi felügyelő, Maigret. Simenon detektívje ezúttal a francia főváros legmagasabban fekvő negyedében nyomoz, az egykori bohémvilág központjában, a párizsi éjszakai élet kellős közepében, a Montmartre-on; Madame Maigret újra csak a férje egészsége miatt aggódik, és a tabló fontos része, akár egy jól sikerült ecsetvonás, az időjárás. Párizsban éppen esik az eső, hó is hull, és hideg van. Ha olvastad az előző Maigret-regényeket, akkor ezt is szeretni fogod. Ha pedig nem olvastad – miért nem olvastad?!

A kis Arlette, a Picratt’s éjszakai lokál sztriptíztáncosa egy hajnalban enyhén pityókás állapotban állít be a La Rochefoucauld körzet rendőrőrsére. Azt állítja, hogy az éjszaka folyamán, miközben az egyik vendéggel italozott a Picratt’sban egy asztalnál, elcsípte két férfi beszélgetését. Azok – állítása szerint – arról beszéltek, hogy még aznap megölnek egy grófnőt. Az arcukat nem látta, csak az egyikről tud leírást adni, őt is hátulról látta. Elhangzik egy név is – Oscar -, de Arlette ebben sem biztos. Mivel egyetlen nő vagy grófnő elleni támadásról sem érkezik jelentés, és a fiatal hölgy is ittas állapotban van, nem hisznek neki, és hazaengedik. Arlette-et azonban valaki az elkövetkező órákban megfojtja a lakásán. Délután egy drogfüggő grófnőt is meggyilkolnak a negyedben. Maigreit nyomozni kezd.

Kiderül, hogy Arlette nem az, akinek mondta magát – vagyis a személyi igazolványa hamis. Maigret továb kutatva talál egy Oscart, aki egykor a Côte d’Azurön a grófnőnek dolgozott, mint inas, és akit lehet, hogy láttak nemrég a Montmartr-on. A horogra akad egy drogos fiatalember is a negyedből, és látszólag összeáll a mozaik. De Arlette hajnali tanúvallomása hibázik: azt állította, hogy a háta mögött ült az a két férfi, akiknek a beszélgetésüket kihallgatta. A lokál tulajdonosa állítja, hogy egész éjszaka csak egy zajos társaság volt annál az asztalnál.

Simenon ezúttal a prostituáltak világába “küldi” a nyomozóját, és ezen a téren aligha kellett a belga író a szomszédnál kopogtasson inspirációért, hiszen őmaga bevallottan szexfüggő volt, már 12 évesen túl volt élete első szexuális élményén. Egyszer azt mondta, hogy 13 éves korától vagy tízezer szeretője volt, közülük úgy nyolcezer prostituált. Ha tényleg ilyen sűrűn találkozott prostituáltakkal, akkor tudta, hogy milyen közegben veti be a pipázó detektívet. Maigret a nyomozás során az ideje legtöbb részét a párizsi éjszakában, azon belül is a Picratt’s-ban tölti – de ő, Simenontól eltérően nem hajszolja a nőket. Ellenben megtudja, hogy mindenki nagyon vonzódott Arlette-hez: a lokál tulajdonosa, az egyik rendőr, és lehet, hogy a gyilkos is. Miközben Maigret ezekkel az emberekkel beszélget, az olvasó nagyon jól megkomponált képet kap a párizsi éjszakáról és annak főszereplőiről: a kissé perverz lokáltulajdonosról, a drogos Phillipe-ről, a szintén kábítószerfüggő grófnőről, de még a kis Arlette-ről, pedig ő már az első oldalakon életét veszíti. Itt sem maradhat el az, ami a Maigret-könyveknek egyféle velejárója: a környezet, amire csak nagyon finom, alig észlelhető utalásokat tesz a szerző, de amelyeknek köszönhetően, mint egy éles, fekete-fehér kép, úgy jelenik meg az éjszakai Párizs. A másik pedig az ital: a fehérbort talán csak egyszer-kétszer említi Simenon, de sörből annál többet legurítanak a rendőrök, Maigret-vel az élen. Ha valaki egy forró nyári napon olvassa ezt a könyvet, mindenképp készítsen maga mellé egy korsó hideg, habzó italt, mert könnyen lehet, hogy megkívánja.


Vidd hírét!