Xénia Jonova tehetséges, fiatal újságírónő, egy kisebb orosz online újság hírrovatának főszerkesztője. Okos, céltudatos, ambiciózus, mondhatni ő viszi a hátán az újságot. Azzal viszont tisztában van, hogy csak akkor tudják felvenni a versenyt a nagyobb lapokkal, ha valami rendkívülit képesek produkálni. Kapóra jön számára a Moszkvát rettegésben tartó kéjgyilkos ügye, aki lányokat rabol el, majd megerőszakolt, megcsonkított holttesteiket olyan helyen hagyja, ahol könnyen ráakadhatnak: Xénia elhatározza, hogy a lap keretén belül indít egy internetes oldalt, amit teljes egészében a gyilkosnak szentel. Cikkeket, képeket, rendőrségi anyagokat tesz közzé, emellett létrehoz egy fórumot is, ahol az emberek hozzászólhatnak az ügyhöz, és megoszthatnak olyan észrevételeket, amik esetleg a nyomozást is segíthetik.
A fiatal újságírónő az oldalnak köszönhetően egy csapásra felkapottá válik, rádió és tévéinterjúkra kap meghívást. De az ő célja nem feltétlenül a nyilvános szereplés, hanem a gyilkos kézre kerítése. Ahogy olvassa a fórumozók hozzászólásait és egyre többet foglalkozik az ügy részleteivel, egyre inkább megszállottjává válik a gyilkosnak. Mivel magánéletében a BDSM szexet kedveli, és abban leli örömét ha megalázzák, uralkodnak felette, fájdalmat okoznak neki, perverz módon vonzza a szexuális gyilkosságok kegyetlen brutalitása. Egy napon ICQ-n bejelentkezik nála egy alien nicknevű férfi, akivel nagyon egy hullámhosszon mozognak, és Xénia a virtuális valóság keretei között elégíti ki szexuális vágyait, eljutva olyan mélységekbe, ahová régen nem. Csakhogy hamar rájön, ki rejtőzik a név mögött, és döntő lépésre szánja el magát.
A Pillangóbőr egy felkavaró, kemény, hétköznapinak semmiképpen sem mondható thriller, amely kendőzetlenül beszél szexuális perverziókról és brutális gyilkosságokról. És e tekintetben talán ráillik a címlapon szereplő „Perverz. Sokkoló. Orosz.” – jelzőhármas. Perverz, hiszen a fiatal főhősnő szexuális irányultsága szokatlanul nyíltan és részletekbe menően van jelen a regényben. Sokkoló, mert a gyilkos hasonlóképpen, a legapróbb részletekbe menően meséli el, hogyan csonkította és gyilkolta meg áldozatait. Orosz, nemcsak azért, mert Moszkvában játszódik, hanem azért is, mert egy olyan világba kalauzol, amit a szocialista örökség és piacgazdaság sajátos összefonódásából adódóan, feltehetően nem mindig értenek azok, akik a nyugat-európai kultúrkörben nőttek fel. (A politikai/gazdasági/társadalmi összefüggések megértéséhez nagymértékben hozzájárul a magyar kiadáshoz készült jegyzetanyag, amelyben szinte minden egyes személy- és intézménynév, vagy helyi sajátosság mögött ott van egy rövid magyarázat). Persze ez a hármas jellemzés is nézőpont és ízlés kérdése, a finomabb, érzékenyebb lelkű olvasóknál feltehetően sok ponton kiveri a biztosítékot, akiknek magasabb az ingerküszöbük, azok talán gond nélkül átsiklanak ezek felett.
A ráaggatott jelzőktől eltekintve azonban Kuznyecov regényének van egy különleges hangulata. A szerző meglepő természetességgel váltogatja a könnyedebb hangvételű részeket a mélyebb, fullasztóbb hangulatú jelenetekkel. Egyik pillanatban látszólag jelentéktelen munkahelyi vagy családi párbeszédnek, esetleg baráti kávézásnak vagyunk tanúi, másik pillanatban Xénia önmagát vagdosva jut el szexuális vágyainak kielégítéséhez. Vagy néhány oldalon keresztül egy érző lelkű és szinte normálisnak mondható férfi emlékszik vissza teljesen hétköznapi gyerekkori élményeire és mesél saját magáról, hogy pár oldallal később azt vázolja fel, hogyan is ölte és csonkította meg egyik vagy másik áldozatát. Ezt a váltakozó intenzitású és hangulatú mesélést Kuznyecov eléggé szokatlan technikával oldja meg: egymást váltogatják az egyes szám első, második és harmadik személyben zajló részek. A cselekmény többségét utóbbiban meséli el és ennek a központi karaktere Xénia, ugyanakkor már ezekbe a részekbe keverednek a lány által elmondott monológok, vagy az egyes szám második személyű részek. A gyilkos szemszögéből elmesélt fejezetek kizárólag egyes szám első személyűek, itt viszont váltogatják egymást a prózai és a verses formában megírt szövegrészek. Hasonlóképpen, a döntően harmadik személyű mesélés mellett Xénia barátnőjének, Oljának, valamint szeretőjének, Alekszejnek is vannak rövidebb monológjai. Ezek a váltott narratívák, kiegészítve a szintén nem teljesen hétköznapi jelen idejű történetmeséléssel, néhol nehézkessé teszik az olvasást. E tekintetben helyenként a kevesebb talán több lett volna.
Kuznyecov kevés szereplőt vonultat fel a regényben, közülük pedig csak Xénia karaktere tűnik kellőképpen kidolgozottnak. Mégis a mellékszereplők is teljesen rendben vannak és megvan a helyük a történetben. A barátnők, Olja és Marina, a munkatárs és (kényszer)szerető Alekszej, a főnök Pása Szilverman, és Xénia anyja, mind maximálisan beleillenek a képbe, nagyon jól kiegészítik/ellensúlyozzák a lány alakját. És ugyan szinte végig ismeretlen marad számunkra a kiléte, saját monológjaiból elég jól kibontakozik a gyilkos karaktere is.
A szereposztást szűkre szabta a szerző, viszont az orosz és nemzetközi történelem sorozatgyilkosainak és kéjgyilkosainak igen széles tárházát vonultatja fel a regényben, egy-egy történet, bekezdés erejéig utalva az általuk elkövetettekre. És teszi mindezt úgy, hogy mindvégig elhatárolja tőlük az általa megteremtett gyilkos karakterét: míg a múltból példaként felhozott sorozatgyilkosok esetében rámutat, hogy milyen gyerekkori és egyéb traumák vezettek tetteikhez, az általa teremtett karakter esetében kihangsúlyozza, hogy neki normális gyerekkora volt és tulajdonképpen semmi olyan nem történt az életében, aminek törvényszerűen ide kellett volna vezetnie. És e tekintetben is van valami formabontó abban, ahogy Kuznyecov az egész kérdéshez viszonyul.
A könyv nagy hiányossága számomra a regény gerincét képező cselekményszál volt. Jóllehet az világos, hogy a szerző nem erre hegyezte ki a regényt, hanem sokkal inkább a karakterek és perverzióik kaptak hangsúlyt (és ilyen értelemben inkább egy pszichothriller a Pillangóbőr), mégsem lehet teljesen átsiklani a sztori fölött. Számomra zavaró volt, hogy a regény kétharmadáig szinte teljesen párhuzamosan futó két szál ennyire kiszámíthatóan kapcsolódott össze. Arról nem is beszélve, hogy a végkifejlet egy olyan morális igazságszolgáltatásban csúcsosodott ki, ami az addigi felfokozott hangulatot igencsak lehűtötte, mondhatni semlegesítette. Igazán sokkoló talán akkor lehetett volna ez a regény, hogyha nemcsak a részletekkel próbálja ezt elérni a szerző, hanem felvállal egy más, az „elvárttól” vagy a „normálistól” teljesen eltérő befejezést.
Kuznyecov regényét elsősorban azok számára tudom ajánlani, akik kellőképpen erős gyomorral rendelkeznek, és nem borítja ki őket sem az erőszak, sem a hétköznapitól eltérő szexuális fantáziák nyílt ábrázolása. Talán éppen emiatt nem ártott volna ellátni a könyvet korhatáros karikával is.
Lapozó rovatunkban belelapozhatsz a könyvbe!