Feltettem magamnak a kérdést: miért választottam olvasásra én, egy klasszikus ízléssel bíró érett harmincas ezt a Valente-regényt? A címe alapján Propp, az orosz mesekutató neve ugrott be képzettársításként. Vlagyimir Jakovlevics Propp műve, A mese morfológiája című kismonográfia 1928-ban jelent meg Leningrádban: az orosz varázsmeséről szól. Talán a leghíresebb folklórmunkaként aposztrofálhatjuk, hiszen nemzetközi „karriert” befutott műről van szó: folklór- és mesekutatók, irodalmárok, tudósok használják fel, idézik mind a mai napig. Nyelvezte könnyed, laikus olvasó számára is befogadható. Nos, ez volt az én első találkozásom az orosz folklórral, és mostanáig az utolsó is. Ám Catherynne M. Valente könyvének ajánlóját olvasva úgy gondoltam, felújítom ezt az „ismeretséget”.
Hát, nem csalódtam… Az orosz népmese varázslatos világa, mely annyira hasonlít a magyar népmeséhez és mégis annyira más, teljesen magával ragadott. Az a világ, amely legalább annyira csodálatos, mint a gyermekkorom meséié, de különös pikantériája, hogy ismeretlen. Mintha egy olyan tájon bolyongtam volna, ahol még sohasem jártam, amelynek lényeivel először találkoztam, mégis valami archetipikus őstudás birtokában képes voltam áthatolni rajta.
A regény földi főszereplője Marija Morevna, aki gyermekkorában tanúja lesz annak, ahogyan madárból emberré változott legények feleségül veszik nővéreit. A kislány magától értetődő természetességgel várja, hogy ki lesz és mikor jön el az ő „madara”. De épp a nagy pillanatot szalasztja el: nem látja meg, hogy érte épp a Halhatatlan Koscsej jött el. Itt veszi kezdetét Marija utazása egy valóságon túli varázslatos országba, arra a földre, ahol Koscsej, az Élet cárja és Vij, a Halál cárja vívja mindennapos harcát. És ebben az idegen világban Marijának is meg kell vívnia maga csatáit: barátokat szerez, ellenségeket győz le, jobban megismeri a saját lelkének sötét oldalát. Szürrealista világ ez, kicsit Picasso, kicsit Krúdy, nagyon Valente…
Marija Morevna furcsa lány. Furcsa vágyakkal, nagyon erős női ösztönökkel. Tele van azzal a fajta naivitással, amely nagyon tetszik a férfiaknak: nyitott és nagyon vágyakozó a szerelemre, képes teljesen és tökéletesen odaadni magát. Talán ezt érzi meg benne Koscsej, minden élők cárja. Koscsejnek mindene megvan, egy kivételével: gyermeket szeretne. Marija a halhatatlanságot kéri urától. De egyik sem tud maradéktalanul eleget tenni a másik vágyainak. Karinthy Frigyes ismert idézete kívánkozik ide: „Férfi és nő … hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.” Ez lesz a tragédiájuk: a minden kielégülés ellenére ott maradó tátongó kielégületlenség.
És belép a történetbe Iván, a földi ember, aki a földi, az átlátható, a beteljesüléssel biztató szerelmet kínálja Marijának. Tipikus szerelmi háromszög esete forog fenn, amelyben talán Koscsej bizonyul nagylelkűbbnek. De csak látszólag vesztes ő… A baj csak az, hogy a földi világ nem kevésbé szürreális, mint Koscsej világa. Mérhető idő szerint a háborús Oroszországban vagyunk, ahol az ideológiák – sajnos – nem lakatnak jól, ahol természetessé válik a halál és ahol semmi nem táplálja a szerelmet… Ám Marija már nem naiv, nem védtelen és nem várakozással tölti idejét: úr a saját élete felett, úr a két férfi felett, ő maga is részévé válik a titokzatos orosz mitológiának.
Ami számomra igazán felejthetlenné és egyedivé teszi a regényt az a nyelvezete. Szemben például Tolkien középföldei mitológiájának súlyos, veretes ősi nyelvével, Valentéé egy posztmodern nyelvi világ, metaforikus-szimbolikus túlburjánzásokkal. Nagyon szerettem, hogy minden maisága, modernsége mellett esztétikum jellemzi: plasztikus leírások, élményszerű lélek- és jellemrajzok. A regény domináló színe a fekete, de a fekete mennyi árnyalata hullámzik benne!
A Marija Morevna és a Halhatatlan műfaját tk. maga a szerző teremtette és mythpunkként (mítoszpunkként) határozta meg. A mítoszpunk a fantasy műfaj egyik al-zsánere, jellemző jegye a mitológiai, népmesei elemek vegyítése az ifjúsági fantasyvel. Szellemes az a meghatározás, amit a cultura.hu-n találtam: „Milyen lenne, ha J. K. Rowling felnőtteknek írta volna a Harry Pottert vagy ha Stephen King szerelmes történetek szövögetésére adná a fejét?” Hát valami hasonló műfaj jönne létre…
Ma, amikor mindent nevén kell (ja, és szabad) nevezni, amikor sokkal több főnév születik, mint ige…, amikor egyre homályosabb az egyértelmű jó és rossz fogalma…, amikor az önmeghatározások nem tiszták…, amikor erősebb az értelem, mint az érzelem… Bár nehezen befogadható, de üdítő olvasmány ez a (megkockáztatom) női ösztönregény.