James Smythe: A felfedező

Írta : James Smythe
Eredeti cím : The Explorer
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : A felfedező
Fordította : Pék Zoltán
Kiadó : Gabo Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 259
95
Vidd hírét!
  •  
  •  

Asztronauták egy csoportja utazik a világűrben, a cél az ismeretlen megismerése, eljutni oda, ahol ember még soha nem járt. A nem túl távoli jövőben járunk. Az utazók között van egy újságíró is, az ő szemszögéből látjuk a történteket. Lehet, hogy ő lesz a jövő Amundsenje, a következő nagy felfedező?


Cormac Eastont azért választották be a csapatba, hogy tudósítson az űrutazásról, erről a grandiózus vállalkozásról, az emberiség történetének talán legnagyobb és legmerészebb felderítő útjáról. Oda szeretnének eljutni, ahol előtte még nem járt senki, és ez az utazás fő célja, nem pedig idegen lények felkutatása, vagy az élet jeleinek keresése más bolygókon. Cormac legalábbis így tudja az elején. Ő csak blogot ír, videókat készít, és mindent továbbít a Földre, így szólt a terv. A dolgok viszont nem úgy alakulnak, ahogyan azt a legénység elképzelte, és Cormac, az újságíró, akinek az interjúk készítése meg a jelentések megírása jutott, és aki egyáltalán nem ért az űrhajó irányításához, a karbantartáshoz és a számítógépek kezeléséhez, egyedül marad az űrben. Elvileg Cormac még így is haza kellene érjen; az űrhajót úgy tervezték meg, hogy magától megfordul, és elindul a Föld felé, amikor az üzemanyag szintje eléri az 51 százalékot. De a számítógép képernyőjén jelentkező hibaüzenetet – 250480 – Cormac képtelen értelmezni, nem tud közbeavatkozni, amikor szükséges lenne, és egy idő után az az érzése támad, hogy valaki figyeli. Erőt vesz rajta a klausztrofóbia – ez már szinte természetesnek számít, amikor az ember öt hullával utazik a nagy semmiben, nem?

James Smythe már a regény első mondatával az események kellős közepébe rántja az olvasót – ahogy az a Lapozóban olvasható könyvrészletből is kiderül -, és mintegy predesztinálja a végkifejletet: “amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni, amikor egyedül én maradtam a legénységből” – de azt a legnaivabb és leglaikusabb ember is sejtheti, hogy a csattanó nem hangozhat el már a legelején, hogy a szerző tartogat még puskaport a végére. Már ez beindít valamit az emberben, a kiváncsiság motorként hajtja előre az olvasót, mohón falja az oldalakat, hogy végre megtudja, milyen sorsa lesz a főszereplőnek? Vajon megmenekül-e? S ha nem, akkor miben rejlik az ő személyes tragédiája? Mert abban nincs hiány, efelől ne legyen kétségünk. Az űrbéli eseményekkel párhuzamosan fény derül Cormac múltjára is: a feleségével való kapcsolatára, az űrutazásra való jelentkezés körüli eseményekre, a tesztekre és vizsgálatokra, a felesége ismétlődő tiltakozására (Elena nem szeretné, hogy Cormac elutazzon), az ebből származó konfliktusokra – tulajdonképpen ez adja a regény sava-borsát, és szinte körömrágva várjuk az újabb és újabb információkat arról, hogy mi előzte meg az utazást. Érezni, hogy ebben rejlik a lényeg, hiszen a kinti események végkifejletét a szerző már az első mondatban elárulta – de az csak a végén lesz világos az olvasó számára, hogy a kettő milyen szinten kapcsolódik egymáshoz.

James Smythe nagyon jól adagolja az információkat, tökéletes egyensúlyban porciózza a jelenbeli és a múltbéli eseményeket, és ezzel egy idő után a végtelenségig fokozza a feszültséget. Az olvasó egy adott pillanatban képtelen eldönteni, hogy melyik szál az érdekesebb, így aztán alig várja, hogy az előzményekről még többet megtudjon, amikor az űrbéli utazásról olvas, és fordítva. A történet két fonala nem fejezetenként, hanem a fejezeteken belül is bekezdésenként váltogatja egymást, mint valami villámgyors vágás egy rendezői kéztől, úgy váltunk hirtelen jelenből a múltba, és vissza – ettől lesz az egész kissé filmszerű, pergő, bár erre a szerző (vagy ha úgy tetszik: Cormac) is rásegít, ahogy ezt filmként elképzeli. James Smythe szerkezetileg a regényt három részre osztotta. Az első, viszonylag rövid részben Cormac elmeséli, hogyan maradt egyedül az űrhajón. Egy-egy bekezdéssel, kronológiai sorrendben haladva, a közelmúlt eseményeit felidézve emlékezik vissza arra, hogyan haltak meg a többiek. A második részben ugyanezt kapjuk, szintén Cormac szemszögéből látva az eseményeket, de itt minden más megvilágításba kerül, Cormac is mintegy újraéli az egészet – a hogyanra hadd adjon választ a könyv.

James Smythe témaválasztása zseniális. A felfedező nem az űrkutatásról szól, nincsenek benne repülő csészealjak és alienek, űrkolóniák és csillagközi háborúk, új bolygók és az élet nyomai egy eddig nem ismert égitesten – csak emberi tulajdonságok és érzések, a saját döntéseink és azoknak kiváltó okai, súlya, következményei, mindez egy nagy tükörben, elénk tartva. A regény arról szól, hogy minden döntésünk következményekkel jár, nem csak ránk, de a környezetünkre nézve is, és ezek elől nem menekülhetünk el, ezekkel szembe kell néznünk még akkor is, ha fizikai értelemben több tíz- vagy százezer kilóméterre távolodnánk el a Földtől. Az író stílusa zseniális, nagyszerűen teremti meg azt a klausztrofób érzést, amit a regény fülszövege is beharangoz. Olvasás közben egy egészséges rettegés vesz erőt az olvasón, és a könyvhöz köti. Karakterábrázolásból jeles, és azzal, hogy egy újságírót állított a történet középpontjába, már az első oldalaktól megnyerte magának az olvasót. A zsurnaliszta egy közülünk való ember, aki ugyanúgy nem ért az űrutazáshoz és a bonyolult űrmasinák irányításához, mint mi, minden félelmét átéljük, minden percben reménykedünk, eggyé válunk vele.

Van egy másik érdekes értelmezése is a regénynek, amit nem lehet nem észrevenni, különösen annak tükrében, hogy tudjuk: az ember éppen azzal kacérkodik, hogy kolóniát telepítsen a Marsra. A hírekből tudjuk, hogy már csak az út több hónapig tartana, és önkéntelenül is felmerül a kérdés: hogyan bírják ki ezt az utazást az emberek egy burokba zárva? Képesek lesznek-e az utitársak levetkőzni gyarló emberi tulajdonságaikat, és minden porcikájukat a közös célnak alárendelni, vagy egy űrbéli Big Brother lesz a végeredménye az utazásnak, ahol a féltékenység, a versenyszellem, a zsarnokság, a másikon való uralkodási vágy és egyéb emberi jellemzők döntenek majd sorsokról és végkifejletről? Ha valaki eddig úgy gondolta, hogy itt hagyná a földi életét, és szívesen telepedne a Marsra, akkor javaslom, hogy előtte olvassa el James Smythe regényét.

James Smyhte Londonban született 1980-ban. A Cardiffi Egyetemen szerzett diplomát, utána kreatív írást tanított és videójátékok szövegeit írta. Első regénye 2009-ben jelent meg. A felfedező a harmadik regénye, angolul 2013 elején publikálták, azóta kijött már a negyedik könyve is. James Smythe jelenleg West Sussexben él. A The Guardian online felületén folyamatosan publikál: Rereading Stephen King cím alatt sorozatban közli Stephen King köteteinek recenzióit.


Vidd hírét!
  •  
  •