Főhősünk – egy középkorú férfi, akinek neve nem derül ki a történetből – egy temetés alkalmával tér vissza gyerekkora színhelyére, egy sussexi kisvárosba. A világ zajától menekülve, mintegy belső ösztöntől hajtva keresi fel a Hempstock-házat. Itt mintha megállt volna az idő: rátörnek az emlékek, felvillantva gyerekkora egyik legemlékezetesebb fejezetét.
A hétéves szülinapi zsúrja után indult minden, amikor az ajándékba kapott kiscicát, Pelyhest elgázolta egy opálbányász. Akit nem sokkal később, a család autójában holtan találtak – öngyilkos lett. Hősünk a helyszíneléskor ismerkedett meg a tizenegy éves Lettie Hempstockkal. A lánnyal, aki a földút végén levő házban lakott anyjával és nagyanyjával, talán már ősidők óta. Három generáció, akik ismerik az idő minden rezdülését, ősi titkok birtokosai és csodálatos varázslatokra képesek.
Az opálbányász halála olyan erőket szabadított a világra, amelyek veszélybe sodorják a kisfiú életét. A dolgokat Lettie próbálja helyrehozni egy érdekes kaland során, amelyre hősünk is elkíséri. Csakhogy nem minden sikerül a legjobban, és a fiú magával hurcol valamit – ami az új házvezetőnő-bébiszitter, Ursula Monkton képében testesül meg – a saját világába, felforgatva ezzel családja mindennapjait is. A gyerekkor felhőtlen ártatlanságának a burka szertefoszlik, és felsejlik mögötte egy sötét, ártó szándékú világ. A dolgokat pedig csak egyetlen helyen lehet kiigazítani: a Hempstock-birtokon. Viszont mindennek, a segítségnek is meg kell fizetni az árát.
Neil Gaiman legújabb könyve, az Óceán az út végén 2013-ban jelent meg angolul, és a nemzetközi megjelenéssel egyidőben a magyar olvasók is kézbe vehették az Agave Könyveknek köszönhetően. A szerző bevallása szerint novellának indult történet végül egy 175 oldalas fantasy kisregénnyé nőtte ki magát. A könyv megjelenését nagy várakozás előzte meg, hiszen a népszerű angol szerzőnek az elmúlt öt évben nem jelent meg felnőtteknek szóló regénye.
A regényt a szerző gyerekkora ihlette, a történet egyfajta visszaemlékezés, vagy ha úgy tetszik, egy mélyfúrás a szerző gyerekkori emlékeinek helyszínén – egyes szám első személyben elmesélve. A szerző erről a következőképpen vall a könyv végén található Köszönetnyilvánításban: „A történetben szereplő család nem az én családom, ám nagylelkűen megengedték, hogy saját gyerekkorom tájait kifosszam, és végignézték, hogy azokat a helyeket szabadon kezelve egy történetbe illesszem.” A személyes vonatkozások ellenére a regény általános érvényű – ezt tükrözi főhőse névtelensége is –, olvasás közben az ember óhatatlanul is elkalandozik a sussexi tájakról saját gyerekkora helyszínére, és egy idő után főhősünk gyerekkorának misztikuma átadja a helyét saját gyerekkorunk hasonlóan varázslatos élményeinek. Több ponton is magunkra ismerünk a hétéves kisfiúban, akinek meg kell vívnia saját harcát a felnőttek zord, sokszor érthetetlen világában, ugyanakkor a saját fantáziája által teremtett helyzetekben is helyt kell állnia. Gaiman kiválóan képes megragadni a gyerekkornak ezt a rácsodálkozással, izgalommal, ugyanakkor szorongással teli élményvilágát.
A történet ereje egyrészt az összetéveszthetetlen, a legapróbb részletekig kidolgozott fantasztikumában és magával ragadó hangulatában rejlik, amelyeket Gaiman mesterien képes megjeleníteni nem mindennapi elbeszélői tehetségével. Az általa használt szimbólumrendszer nagy kifinomultságról tesz tanúbizonyságot – és bizony nem egyszer megizzasztja az olvasó fantáziáját –, mesélési technikája pedig akkor is kiváló, hogyha esetleg maga a történet helyenként kicsúszik a kezünkből. Gaiman másik erőssége az, hogy szépirodalmi igényességgel képes alkotni a fantasztikus irodalom műfajában, egy pillanatnyi kétséget sem hagyva az olvasóban, hogy egy színvonalas alkotást tart a kezében.
Az Óceán az út végén a második általam olvasott Gaiman regény, és ahogy korábban, most is felemás érzésekkel maradtam a szerző megítélését illetően. Nem nehéz elismerni, hogy Gaiman fantasztikuma egy üdítő színfoltja a műfajnak, ennek ellenére mégis van számomra valami elvont, valami megfoghatatlan benne, amitől kissé távolinak érzem magamtól a szerzőt. Ha meg kellene fogalmaznom a hozzá való viszonyulásomat, a megfelelő kifejezés talán a tisztelettel vegyes távolságtartás lenne. Annyira nem tud lenyűgözni, hogy kedvenceim közé soroljam, viszont annyira hidegen hagyni sem tud, hogy ne érezzek késztetést és kíváncsiságot egy-egy újabb könyve elolvasására.