Egy hétfő reggel két kisdiák borzalmas felfedezést tesz a bagsværdi Langebæk Iskola tornatermében: a mennyezetről öt férfi megcsonkított holtteste lóg, mértani pontossággal elrendezve. Bár a Hammer testvérek gyomorforgató részletességgel festik meg a nyitójelenetet, azért ebből nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Az Elvetemültekre nem igaz, hogy csak nagyon erős idegzetűek vehetik a kezükbe; Lotte és Søren Hammer debütáló regénye alapos társadalomkritikát hordoz a sorok között, és a mondanivalóján is érdemes elrágódni egy keveset. Főleg úgy, ha a sémát ráhúzzuk más jelenségre a környezetünkből. Igen, lehetséges.
Konrad Simonsen főfelügyelőt a szabdságáról cibálják vissza, hogy a kezébe vegye a nyomozás fonalát. Az áldozatok azonosítása keményebb diónak bizonyul, mint azt előre gondolták, az indíték pedig még ennél is homályosabb. Az iskola gondnoka már az első órákban gyanúba keveredik, és meglepő módon nem tiltakozik kézzel-lábbal a gyanúsítás miatt. Sok hasznát azonban nem veszi a rendőrség, még előtte távozik az élők sorából.
A rendőrség munkáját csak megnehezíti a sajtóban megjelenő információ, miszerint az áldozatok pedofilok voltak, és valósággal szárnyra kel az a nézet, hogy méltó büntetésüket nyerték el azzal, hogy az iskola tornatermének mennyezetére akasztva végezték. Az olvasóban rögtön felmerül a kérdés: na de ki az beteg ember, aki ilyen mértékű csonkítást, ilyen brutális mészárlást méltó büntetésnek nevez? Ki az, aki Istent játszva igazságot szolgáltat?
Ebben rejlik a Hammer-testvérek aduásza. A történetben nincs túl sok csavar, külső szemlélőként követhetjük végig, hogyan nyomoz a rendőrség, milyen akadályokba ütközik, amikor a sajtó által megszellőztetett információ hitelességét próbálja ellenőrizni, és milyen akadályokat gördít az útjukba ez a pletyka. Hamarabb megtudjuk, mint a rendőrök, hogy több elkövető van, ismerjük a személyes indítékaikat (némelyik nem túl meggyőző, de ember legyen a talpán, aki tisztán belelát egy beteg elme fejébe), látjuk azt is, hogy miért folyamodtak a sajtó bevonásához, mi a céljuk ezzel. Ez a leglényegesebb küszöb a történetben, és egy adott pillanatig nem értettem, hogy a szerzőpáros melyik nézettel azonosul, kinek a fejével gondolkozik, a problémát milyen szögből próbálja megvilágítani. Kénytelen vagyok egy keveset elárulni a cselekményből ahhoz, hogy bővebben kifejtsem ezt: Dánia-szerte atrocitások követik a mészárlás hírét, ám az erőszakhullám – miután híre megy, hogy a gyilkosság áldozatai pedofilok voltak – nem az elkövetők, hanem a pedofilok ellen irányul. Bizarr és kissé valószerűtlen feltételezés, hogy a rend őrei asszisztáljanak egy olyan jelenethez, ahol egy kisebb tömeg öngyilkosságba hajszol egy pedofilt (242-243. oldal), de Hammerék ezzel csak még inkább rá akarnak világítani a problémára. (Eltúlzom, hogy megértsd – jutott eszembe többször is egykori zenetanárom mondása a regény olvasása alatt.) A történettel azt akarták elmondani, hogy Dániában is vannak megoldásra váró társadalmi problémák, de az önbíráskodás és a boszorkányüldözés nem gyógyír ezekre, és hogy az erőszakra nem lehet erőszakkal válaszolni. Aki mégis ezt teszi, az beteg ember.
A Hammer testvérek regényében túl sok szereplő van, és túl felszínes képet kapunk az egyénekről ahhoz, hogy bármelyikkel is mélyebben azonosulni tudjon az olvasó, bár Søren és Lotte azért próbálkoznak, és kellemes az az összkép, amit a rendőrökről, mint csapatról festenek. Mindenkinek megvan a maga személyes problémája, ebből csak egy csipetnyit adagolnak, éppen annyit, amennyitől igazán emberinek, közülünk valónak tűnnek a karakterek; van a csapatban legalább egy bombázó kolléganő, akin mindenkinek megakad a szeme, és van titkos románc is két kolléga között (Arne és Pauline).
Sajnos ugyanígy sokan vannak az elkövetők is, és ez nem szül valami realisztikus képet. Összehangolt, előre megtervezett, gondosan kiszámított akcióról van szó, de a tettesekről kiderül, hogy beteg lelkületű, sötét emberek – mi mások is lehetnének? Úgy érzem, hogy némiképp ellentmond az egyik a másiknak.
Mint szinte minden skandináv krimi esetében, az Elvetemülteknél is sorozatról van szó; Dániában további három Konrad Simonsen-történet jelent meg az Elvetemülteket követően, és reméljük, hogy ezek magyarul is mind sorra kerülnek. Hátha azokban egyik-másik karaktert jobban kidolgozzák a szerzők.