Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának kilencedik kötete, a Kísértet után kevés olyan könyv volt, aminek megjelenését annyira vártam volna, mint a tizedik kötetét, amely magyarul a Police címet kapta – úgy gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A zseniálisan megírt kilencedik rész, a szinte sokkoló, de azért kellőképpen nyitva hagyott végkifejletével arra engedett következtetni, hogy Nesbø valami nagy dobásra készül, és igazolódni látszottak azok a hírek, miszerint végéhez közeledik a nagy sikerű sorozat. Az izgalmat csak fokozta az előbb norvégul, majd magyarul is megjelenő tizedik kötet fülszövege, amivel szerintem sokakat sikerült csőbe húznia a szerzőnek. Nehéz spoilermentesen írni a regényről, anélkül, hogy legalább egy-két poént ne lőne le az ember, így nem is próbálkozom ezzel. Aki az előző kötet záró jeleneteinek hatása alatt szeretné elolvasni a Police-t, az szerintem most hagyja abba ennek a cikknek az olvasását.
A történet rendőrgyilkossággal indul: egy régi, megoldatlan ügy helyszínén holtan találnak egy rendőrtisztet, aki korábban maga is dolgozott az ügyön. Az eset rendőrségi berkekben nagy vihart kavar, és amikor újabb rendőrgyilkosságokra kerül sor, a nemrég kinevezett rendőrfőkapitány, Mikael Belmann alatt inogni kezd a szék. Ráadásul a fiatal és feltörekvő férfi számára egy másik ügy is álmatlan éjszakákat okoz: az oslói városi kórház egyik szigorúan őrzött kórtermében egy kómában levő beteg fekszik, aki az utóbbi időben egyre több jelét adja annak, hogy fel fog ébredni. Ezt pedig néhányan szeretnék elkerülni, hiszen az illető olyan információk birtokában van, aminek nyilvánosságra kerülése egyesek számára igencsak kényelmetlen lenne.
A rendőrgyilkosságok ügyében mind a sajtó, mind a városi önkormányzat azonnali eredményeket szeretne, így szinte a teljes rendőrség ezen dolgozik, köztük egy szűk nyomozócsoport – amelynek tagjai a korábbi kötetekből ismert Beate Lønn, Bjørne Holm és Katrine Bratt, vezetője pedig a szintén régi ismerős Gunnar Hagen. A nyomozás zsákutcába torkollik, így utolsó lehetőségként valaki olyanhoz folyamodnak segítségért, aki eddig még sohasem hagyott maga után felderítetlen ügyet.
Harry Hole, legutóbbi ügye felderítése közben szerzett életveszélyes sérüléseiből felépülve, a rendőrség kötelékeiből kilépve, a rendőrtiszti főiskolán dolgozik tanárként. Végre kiegyensúlyozott életet él, magánélete rendben van, alkoholizmusából kigyógyult, így nem akarja beadni a derekát volt kollégái szorult helyzete ellenére sem. Amikor viszont a kis nyomozócsoport egyik tagja a gyilkos áldozatává válik, Harry eleget tesz a kérésnek. Mind mindig, teljes erőbedobással koncentrál a megoldandó ügyre, azonban a nyomozás szinte drogként hat rá. Tisztában van vele, hogy önkéntelenül is veszélybe sodorja szeretteit, így amikor rájön, hogy ki áll a hidegvérű gyilkosságok mögött, csupán az a kérdés, hogy sikerül-e – akár az élete árán is – biztonságba tudnia családtagjait, vagy ezúttal elkerüli a szerencse.
Az elmúlt évben arról szóltak a hírek, hogy a Police lesz Jo Nesbø Harry Hole-sorozatának az utolsó kötete. A regényt elolvasva ebben azonban már korántsem lehetünk annyira biztosak. És bármennyire is a kedvenceim közé tartozott a norvég szerző és problémás nyomozója, azt hiszem számomra ez okozta az egyik legnagyobb csalódást. A Kísértet, illetve a Police előzetese után úgy éreztem, hogy Nesbø egy nagyon bátor – habár valljuk meg, eléggé kockázatos – dologra szánta el magát, és kiiktatja kedvenc szereplőjét. Erre az elmúlt évtizedek népszerű krimiszerzői közül csak nagyon kevesen mertek vállalkozni – az utóbbi időben felkapottá vált skandináv krimi berkeiben talán senki –, emiatt gondoltam azt, hogy Nesbø ezen a téren is kiemelkedik társai közül. Mivel az új projektjére vonatkozó tervei igencsak tetszenek, úgy vélem, hogy talán nem volna olyan nehéz megválni Harry Hole alakjától – jóllehet a Police első egyharmadában nagyon érződött a hiánya –, főként hogyha a sorozat helyett hasonló színvonalon megírt történeteket kapnánk a szerzőtől. Nos, ha meg is kell válnunk Harrytől, nem olyan formában kell ezt megtennünk, hogyha Nesbønek esetleg kedve szottyanna a sorozat folytatására, ne tudná könnyen megtenni. Nemcsak hogy kiskaput hagyott maga számára, hanem mondhatni a nagykapu is nyitva maradt a Police végén, nem beszélve arról, hogy az egyik mellékszálat is annyira elvarratlanul hagyta, hogy szinte nem is rá vallana, ha ez valahol a későbbiekben nem bukkanna fel. Csakhogy most már inkább az a kérdés számomra, hogy ennyire magasra téve a lécet, képes lenne-e akkorát dobbantani, amiért valóban megérné folytatni az egészet. Nem beszélve arról, hogy a jóból is megárthat a sok.
A számomra okozott csalódástól eltekintve a Police remek krimi, a sorozat legjobbjai közé tartozik, habár számomra egyértelműen a Kísértet marad a csúcspont, és egy-két másik kötetet is eléje rangsorolnék. A szerző jól játszik a sztorit alkotó cselekményszálakkal, így a regény kellőképpen pörgős és izgalmas, ugyanakkor kevésbé erőszakos is – vagy legalábbis vizuális téren visszafogottabb –, mint az előző kötetek. Viszont egy picit az volt az érzésem, hogy Nesbø megpróbált szinte minden, a tárházában levő írói fogást belegyömöszölni a regénybe. Közülük néhánnyal valóban sikerül is elkápráztatnia az olvasót – főként amikor egy-egy dolog kapcsán igyekszik fenntartani a látszatot, majd egy váratlan csavarral feloldja a feszültséget –, viszont a végére eléggé kiszámíthatóvá válik. Emellett egy-egy mellékszál a cselekményben már-már erőfitogtatásnak tűnt számomra.
A skandináv krimi rajongóinak a Police kötelező darab, előtte viszont érdemes elolvasni a Kísértetet, ugyanis számos olyan visszautalás van az abban történtekre – talán sokkal több, mint Nesbø korábbi regényeiben –, amelyek nélkül az amúgy is elég összetett sztori kevésbé lenne érhető. Hogy méltó zárókötete-e a nagysikerű sorozatnak – már ha valóban az utolsó kötet –, azon lehetne vitatkozni, az viszont tény, hogy a norvég szerző bebizonyította, nem véletlenül ő az egyik legfelkapottabb krimiszerző napjainkban.