Az influenzaszerű tünetekkel járó, Haden-szindróma elnevezésű fertőzés világszerte több mint 2,75 milliárd embert fertőzött meg, és több mint négyszázmillió halálos áldozatot követelt. Azok egy részénél, akik túlélték a „Nagy Nátha” néven is emlegetett járványt, bekövetkezett a bezáródásnak nevezett állapot. Ebben a fertőzöttek elveszítik a testük feletti uralmat, de a technikai vívmányoknak köszönhetően mégis képesek többé-kevésbé teljes életet élni: a külvilággal az agyukba ültetett neurális háló segítségével, robotszerű testekben – ún. szrípiókban – tartják a kapcsolatot. Csak az Egyesült Államokban 4,35 millió a bezáródottak száma, nem véletlen tehát, hogy egész iparág épült a betegség köré, és komoly pénzösszegekkel támogatják a betegséggel kapcsolatos különböző kutatásokat. Ennek tükrében pedig az sem meglepő, hogy amikor elfogadják a hadenes személyek ellátására fordított összegek csökkentését előíró Abrams-Kattering-törvényt, országszerte zavargások törnek ki.
Ebben a felfokozott hangulatban kezdi meg a washingtoni FBI kötelékében első munkanapját Chris Shane ügynök, aki maga is Haden-szindrómás és bezáródott. Chris nemcsak betegsége, hanem másvalami miatt is kilóg a sorból: apjának köszönhetően – aki jó nevű kosárlabdázó volt, majd a Haden Intézet első elnöke, újabban pedig szenátorjelölt – ő maga is ismert közéleti személyiségnek számít, ami nem mindig előny egy ilyen munkakörben. Már az első nap egyenesen a mélyvízbe kerül, egy hotelszobában történt gyilkossághoz kell kiszállnia női társával, az eléggé problémásnak tűnő Vann ügynökkel. A bűntett színhelyén elkapják a feltételezett gyilkost is, aki azonban nem sokra emlékszik. Mivel folytatódik a gyilkosságok sorozata, a nyomok egyre inkább arra utalnak, hogy az ügy összefüggésben van az újonnan elfogadott törvénnyel. A szálak magasra vezetnek, és hiába sikerül szinte minden kétséget kizáróan azonosítani a háttérben álló személyt, a bizonyítékok megszerzése nem egyszerű feladat. A tét viszont óriási, így Shane ügynöknek és társának nincs könnyű dolga, hogyha győztesként akarnak kikerülni ebből a játszmából.
John Scalzi napjaink sci-fi írónemzedékének egyik legígéretesebbnek tartott tagja, 2010 óta az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnöke. Számos rangos díjban részesült, elnyerte többek között a John W. Campbell Emlékdíj debütdíját, és a Hugo-díjat is. A Vének háborúja című hatkötetesre tervezett űropera első részével robbant be a köztudatba, azóta már túl van a sorozat ötödik kötetén is, és készül a hatodik kötet is. (A Vének háborúja címet viselő első, Szellemhadtest című második és Az utolsó gyarmat című harmadik kötetről mi is írtunk az Olvasóteremben.) A sorozat mellett több különálló regénye is megjelent, ezek közé sorolható a Bezárt elmék is, amely korábbi műveinek többségétől eltérően nem egy űropera, hanem egy sci-fi, krimi és politikai thriller ötvözete. A regény magyar fordítása a világpremierrel egy időben, 2014 őszén jelent meg az Agave Könyvek gondozásában.
A Bezárt elmékről talán úgy a legkönnyebben vélemény alkotni, hogyha különválasztjuk a témaválasztást és a bűnügyi cselekményszál alakulását. A szerző egyetlen művét sem olvastam korábban, így nincs viszonyítási alapom, nem tudom megítélni, hogy a nagy sikerű Vének háborúja sorozat egyik vagy másik kötetéhez képest mit nyújt ez a regény. Mindenesetre nekem az alapötlet bejött – még úgy is, hogy nem feltétlenül tűnik eredetinek –, és az is tetszett, ahogyan a szerző kibontotta ezt a regényben. (Habár mondjuk a témának valamivel részletesebb kifejtése talán nem lett volna a történet kárára.) Rögtön a regény elején pár oldalas bevezetőben összefoglalja a Haden-szindrómával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, minden egyéb információt pedig fokozatosan adagol a regény cselekményéhez. Mivel a történetet Chris Shane szemszögéből követhetjük végig, egyes szám első személyben elmesélve, a központi karakter személyes tapasztalatain keresztül bontakoznak ki az olvasó előtt a hadenesek társadalmi integrálására hozott intézkedések, azok következményei, illetve technológiai háttere. Úgy gondolom, hogy általában időben megkapjuk a szerzőtől azokat az információkat, amelyek a dolgok megértését lehetővé teszik, az általa elképzelt rendszer koherensnek tűnik, a sztoriba becsempészett társadalomkritikai él – a másság elfogadásával kapcsolatos problémák – pedig egészen napjainkat idézi. Egyszóval semmiféle olyan elrugaszkodott elképzeléssel nem áll elő, ami hiteltelenné tenné a történet alapötletét.
Ami viszont kevésbé jött be, az a tulajdonképpeni bűnügyi szál. Azon túl, hogy néhol eléggé kiszámítható, az akciójelenetek pedig meglehetősen erőltetettek, a szereplők közül sem hagyott igazából senki – még a történetet elmesélő Chris Shane ügynök sem – mélyebb nyomot bennem, túl szürke, túl felületes volt mindenki. Ezen a téren számomra semmi rendkívülit nem volt képes nyújtani Scalzi regénye, a (politikai) thriller műfajában elég gyakran előforduló konfliktusindító tényező – „nagy tételben űzött” kapzsiság és hatalmi vágy – áll itt is a háttérben. Ebben az értelemben pedig az alapkonfliktus is a klasszikus jó és gonosz párharcát idézi, előbbi győzelmével – tehát a végkifejlet is abba az irányba mutat, amit műfajon belül a legtöbb könyvben vagy filmben tapasztalhatunk. Még mielőtt bárki félreértene, nincs ezzel különösebb gond, a regény mindezektől függetlenül rendben van, de ha kivesszük a történetből a Haden-szindróma köré épülő alapötletet, és egy bármilyen más téma (technológiai újítás vagy tudományos találmány) köré építjük fel újból a nagyjából ugyanezen a szálon mozgó cselekményt, akkor sem kellene drasztikus változtatásokat végrehajtani a történet alakulásán. A téma és cselekmény eléggé szervesen kapcsolódik egymáshoz, de utóbbiból – jóllehet kellőképpen pörgős –, hiányzik az a plusz, amitől képes volna kiemelkedni a műfaj átlagmezőnyéből. És ezen szerintem a témaválasztás sem tudott segíteni.
Scalzi regénye minden hiányossága ellenére élvezhető olvasmány, elsősorban könnyed nyelvezetének, a szerző humorának és a pörgős párbeszédeknek köszönhetően. Tipikusan az a fajta könyv, aminek a megfilmesítése sem lenne túl bonyolult, a téma és sztori szinte adja magát egy hollywoodi adaptációhoz. Ahhoz azonban, hogy egy igazán kiemelkedő, felejthetetlen alkotásként könyvelhessük el, talán ennél többre lett volna szükség.