Képzeljük el, hogy egyszer csak történik valami, és többé nem tudunk aludni. Valamikor a hatodik napi ébrenlét után bekövetkezik az alvásdeprimációs pszichózis, fokozatosan leépül az elménk, majd kb. négy hét után a testműködésünk is teljesen leáll és meghalunk. Most pedig képzeljük el, hogy a probléma világszerte az emberek többségét érinti, mindössze pár kivételtől eltekintve. Adrian Barnes Álmatlanok című regényének alapötlete ebből az egészen hátborzongatónak tűnő gondolatból bontakozik ki.
A regény Vancouverben játszódik. Paul azon kevesek közé tartozik, akik tudnak aludni. Ő viszont álmodik, egy furcsa aranyszínű fényről, ami az álomban megélt élethelyzettől függetlenül mindig jelen van. Barátnője, Tanya nincs ebben a szerencsés helyzetben, képtelen aludni, világszerte több milliárd sorstársával együtt. Az első kimaradt éjszaka még csak kisebb pánikot kelt az emberekben – de azért már így is aggasztó, hogy egyszerre mennyien érintettek a dologban –, amikor azonban az álmatlanság tovább tart, lassan a káosz lesz úrrá a városon. Különösen azután, hogy egyre több feltételezés lát napvilágot a probléma várható következményeiről. Összeomlanak a telekommunikációs hálózatok, megszűnik az áram- és vízellátás, kiürülnek az üzletek, szinte teljesen leáll az utánpótlás, és lassan minden anarchiába torkollik.
Paulnak – aki eddig saját elefántcsonttornyában dolgozva, legtöbbször kívülállóként szemlélte a világ sodródását – nemcsak Tanya gyors állapotváltozásával kell megbirkóznia, hanem kénytelen szembesülni azzal is, hogy milyen gyorsan bomlanak fel a társadalmat korában összetartó kötelékek, és esik atomjaira minden. Legalább ennyire megdöbbentő, ahogyan ezzel párhuzamosan új rendszerek – vagy inkább szekták – vannak kialakulóban, amelyeket a még életképes nem alvók kisebb-nagyobb csoportjai hoznak létre. Egyik ilyen csoport, a magukat Felébredetteknek nevezők emberi mivoltukból kivetkőzve próbálnak kialakítani egy új hatalmi berendezkedést, egészen bizarr célokat tűzve ki maguk elé. A csoport Charles nevű, de újabban magát csak Kék Admirálisnak nevező vezetője – egészen fura indíttatásból – Paulnak is szerepet szán a történetben. Ő azonban egyrészt tisztában van azzal, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, másrészt mérhetetlenül gyomorforgatónak tartja azt, ami készülődik, így inkább próbálja menteni, amit még lehet.
Az angliai születésű, Kanadában nevelkedett és jelenleg is ott élő Adrian Barnes a Selkirki Főiskolán tanít angolt és kreatív írást. Az Álmatlanok az első regénye. A 2012-ben megjelent könyv a kritikusok körében igen pozitív fogadtatásban részesült, a megjelenése utáni évben jelölték a rangos Arthur C. Clarke-díjra is. És tegyük hozzá rögtön, nem véletlenül, hiszen több szempontból is egy igencsak ütős, elgondolkodtató olvasmány.
Ami engem elsőként megfogott, az maga a témaválasztás volt. Bár nem szoktam túl sokat adni erre, jelen esetben a regény fülszövegében leírtak voltak a döntőek abban, hogy a könyv elolvasása mellett döntöttem. Jóllehet egyáltalán nem hétköznapi ötletről van szó, valahogy mégsem tűnt teljesen elrugaszkodottnak, és erre az olvasás is ráerősített: bár a regényt elsősorban a sci-fi műfajában jegyzik, talán a téma az egyetlen olyan eleme, ami valóban ehhez a műfajhoz közelíti, a köréje felépített történet már kilép ebből a keretből. Az Álmatlanok egy posztapokaliptikus disztópia, sci-fi és horrorelemekkel átszőve, amelyek azonban egy egészséges határon belül maradnak. Lehet, hogy sokan ezt hiányosságként fognák fel, de én értékelni tudtam, hogy a szerző nem próbálta agyonmagyarázni a regény alapkonfliktusát kiváltó esemény okait és hátterét, mint ahogy az is tetszett, hogy a horrorisztikus elemek beemelésével sem süllyedt a regény olcsó zombitörténetek szintjére (talán egy-két kisebb kisiklást leszámítva).
A témaválasztás mellett mindenképpen figyelmet érdemel a regény stílusa, nyelvezete. Valószínűleg nem teljesen függetlenül a szerző civil foglalkozásától, a szóhasználat igényes, választékos, a regényben zajló eseményekkel és szereplőkkel teljes mértékben összhangban levő. És talán éppen ezért – illetve amiatt is, hogy a narrátor szerepét betöltő, etimológusként dolgozó Paul fejtegetései nem egyszer a szakmai ártalom jegyeit hordozzák magukon – a regény nem éppen egyszerű olvasmány, hanem odafigyelést igényel. Egy-egy mondatot akár kétszer is el kell vagy érdemes (el)olvasni, de megéri nem átsiklani fölöttük, hiszen egészen érdekes és értékes gondolatokat, eszmefuttatásokat olvashatunk a párbeszédek és az eseményleírások mellett.
Magát a történetet Paul meséli el egyes szám első személyben, naplószerű feljegyzések formájában. Egyetlen kivételtől eltekintve a fejezetek időrendi sorrendben, lineárisan követik az eseményeket: a kivételt az első fejezet jelenti, amelyben mintegy ízelítőként, egyfajta konfliktusmegalapozásként a 18. nap eseményeit olvashatjuk, a második fejezettől kezdődően viszont „helyreáll a rend”, az első naptól egészen a huszonnegyedikig sorrendben követhetjük nyomon a dolgokat. És még ebben a viszonylag szűk kereteket szabó formátumban is (napló és egyes szám első személy) Paulnak az őt körülvevő világ nagyon sok árnyalatát sikerül felvillantania. Ezt pedig még erőteljesebbé, árnyaltabbá teszi az egésze regényt átható atmoszféra. Azon túlmenően, hogy egy posztapokaliptikus történetnek nyilván eleve van egy sajátos alaphangulata, Barnes nagyon jól alkalmazkodik a történeten belüli helyzetváltozásokhoz, és ezekhez igazítva változik a regény atmoszférája az egészen bágyadt, letargiaszerű állapotoktól a brutális, erőszakos – és kellőképpen naturalisztikusan ábrázolt – életképekig. És ez az egész hangulatsodrás nagyon hamar magával ragadja az olvasót, sokszor erőteljesebb hatást váltva ki, mint maguk az események. Persze azt is eléggé megdöbbentő látni, hogy milyen gyorsan és durván alakulnak át a pár napja még a társadalom megbecsült tagjaiként munkájukat végző emberek szinte már csak állatias vonásokkal felruházott ösztönlényekké, és hogy mennyire könnyű őket egy közös – de egyébként teljesen hamis és értelmetlen – cél érdekében manipulálni.
A szerzőnek részemről még egy jó pontja van a regény lezárásáért, és talán ez rázza vissza a megfelelő mederbe a kissé leülő, és nem is a legszerencsésebb irányba igyekvő történetet. Jóllehet a gyorsan bekövetkező összeomlás sokkhatása és a nagyon rövid távú jövő kilátástalansága mellé becsempész egy halvány reménysugarat az aludni képes gyerekek túlélési esélyeinek meglobogtatásával, az utolsó oldalak és sorok minden kétséget eloszlatnak az olvasóban afelől, hogy itt egy happy end lenne kibontakozóban. Attól, hogy valaki történetesen a szerencsés oldalhoz tartozik és egyfajta nemes küldetést próbál teljesíteni, az apokalipszis előtti időszakért még ugyanúgy felelősség terheli. A reménysugár fényét pedig, amit a gyerekek megmenekülésének gondolata táplált, lassan beárnyékolja az olvasóban megfogalmazódó kérdés: van értelme a megváltásnak, hogyha nincs mögötte ott a bizonyosság, hogy az újrakezdéssel sikerül egy jobb világot teremteni? Talán nem véletlen, hogy ilyen és hasonló kérdések feltevését és megválaszolását az olvasóra bízza a szerző. Ettől a szembesüléstől válik különösen keménnyé az egész regény (egyik lehetséges) mondanivalója.