William Gibson: A periféria

Írta : William Gibson
Eredeti cím : The Peripheral
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : A periféria
Fordította : Bottka Sándor Mátyás
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 528
80
Vidd hírét!
  •  
  •  

2020-as évek, egy amerikai kisváros: Flynne Fischer többnyire munka nélkül tengeti nem túl biztató mindennapjait. Korábban egy játékfüggő ügyvéd megbízásából egy online shooter játékban dolgozott harci felderítőként, de a jól kereső melónak egy ideje már vége. Így jól jön, amikor bátyja, a háborús veterán Burton egy napon azzal bízza meg, hogy helyettesítse őt munkahelyén: egy virtuális világban, egy londoni helyszínen kell kvadkoptert irányítva biztonsági őri feladatokat ellátnia, a Milagros Coldiron nevű cég megbízásából. Az első alkalom eseménytelenül telik, a második nap azonban a lány egy eléggé szokatlan gyilkosság szemtanúja lesz.


2090-es évek, London: Wilf Netherton nagy befolyással rendelkező publicista, aki éppen egyik ügyfele, a celeb-művész Daedra egyik balul végződő projektjében dolgozik. Nem sokkal később értesül arról, hogy eltűnt Daedra húga, Aelita, majd az is kiderül, hogy a lányt meggyilkolták, a gyilkosságnak pedig szemtanúja is van. Az egyetlen bibi, hogy az illető egy csonkban él, egy olyan alternatív, múltbéli helyen és időben, amelynek a jövőbeli események nem közvetlen következményei, ezért az ott történtek átírhatók, megváltoztathatók.

Netherton felveszi a kapcsolatot Flynne-nel, majd egy nem hagyományos értelemben vett időutazásnak köszönhetően személyesen is találkoznak: a lány egy perifériának nevezett, hús-vérszerű robottestben fizikailag is jelen van a hetven évvel későbbi jövőben, miközben saját teste a csonkban marad. Együtt próbálják kideríteni a gyilkosság körülményeit és indítékait, ebben segítségükre van Wilf orosz milliárdos barátja, Lev Zubov, egy nyomozónő, Ainsley Lowbeer, valamint néhány ismerősük és Flynne több barátja is. Közösen igyekeznek összerakni a hiányzó mozaikdarabkákat, ennek érdekében pedig egyre mélyebben nyúlnak bele a csonk eseményeibe. Úgy tűnik azonban, hogy nem ők az egyedüliek, akik a csonkban szervezkednek, az ügy pedig sokkal szövevényesebb és magasabb szintekre vezet, mint gondolták.

Az Amerikában született, Kanadában élő William Gibsont a szórakoztató irodalmi berkekben úgy emlegetik, mint a cyberpunk műfajának atyját, vagy legalábbis egyik alapítóját. Ezt a címkét a Sprawl-trilógiájának köszönhetően kapta, amelynek első kötete, az 1984-ben megjelent, ma már klasszikusnak számító Neurománc az első olyan regény, amelyet a Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick-díjjal egyaránt kitüntettek. Jómagam nem olvastam a regényt, sőt Gibson egyetlen másik regényét sem, így nem tudom megítélni, hogy a szerző legújabb – angolul és magyarul egyaránt 2014-ben megjelent – regénye, A periféria hol helyezkedik el az életművében.

Nem mondhatom, hogy nagyon otthonosan mozgok a sci-fi területén, viszont az utóbbi néhány évben több olyan könyv is járt a kezemben ebből a műfajból, amelyek az előzetes információk alapján felkeltették az érdeklődésemet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez mindig egyfajta zsákbamacska számomra, hiszen könnyen lehet, hogy valami olyanra esik a választásom, ami majd kevésbé nyeri el a tetszésemet. Az esetek többségében szerencsére nem kellett csalódnom (még akkor sem, hogyha nem teljesen azt kaptam, amire számítottam), alig szaladtam bele olyan könyvbe, amit legszívesebben pár fejezet után félretettem volna, vagy ha sikerült is elolvasnom, sajnáltam a ráfordított időt.

Egy darabig azt hittem, hogy A periféria az utóbbi kategóriába kerül, ez pedig a regény több mint 500 oldalnyi terjedelme alapján különösen fájdalmasan érintett volna. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy a regény elején szinte alig értettem valamit, valahogy nagyon nem akart összeállni a kép. A szerző mondhatni mindenféle bevezetés nélkül, egyből a közepébe vág a dolgoknak, a két szálon futó, rövid részekre (összesen 124 fejezetre) szabdalt történetet olvasva egy ideig csak kapkodtam a fejem. Az már viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy Gibson nem az a típusú szerző, aki egy-egy hosszabb leírással az olvasó szájába rág mindent, ezért érdemes nagyon odafigyelni a párbeszédekre, mert ezekből bontakozik ki nagyon sok fontos részlet. A figyelem folyamatos szinten tartását egyáltalán nem könnyíti meg a regény nyelvezete, ami már-már túlságosan is kifinomult, szépirodalmi szintű (félreértés ne essék: ezt egyáltalán nem negatívumként említem), emellett tele van sok-sok ismeretlen kifejezéssel (mindenféle eszköz, élőlény vagy technikai vívmány megnevezése), amiknek egy részére nem – vagy nem feltétlenül időben – kapunk magyarázatot. Így el kellett telnie egy időnek, le kellett futnia néhány fejezetnek, amíg egy-két dolog a helyére került.

De aztán szép lassan kezdtek letisztulni az események, az addig zavaróan töredezett történet követhetővé vált egészen a végéig (talán még egy ponton, a végkifejlet előtt veszítettem el kissé a fonalat), majd miután a befejezést követően az első fejezeteket újra átfutottam, majdnem teljesen összeállt a kép. Egy idő után már jól is jött a két szálas, több ponton is összefonódó történetvezetés: a közeljövőben játszódó, néhány újszerű – pontosabban az utóbbi években elterjedt – technikai vívmánnyal (3D nyomtatás, drónok) fűszerezett cselekményszál egészen kézzelfogható, szemben a hetven évvel későbbi, a nagy világégést (amit a könyvben csak főnyereményként emlegetnek) követő korszakkal, ami már sokkal fantáziadúsabb, elrugaszkodottabb és ridegebb, ugyanakkor bizonyos szempontból elgondolkodtatóbb is. Legalább ennyire színes a szereposztás is, a főbb karakterek igen élesen kirajzolódnak a történetben, és van közöttük néhány egészen érdekes figura.

Maga a történet – jóllehet elég egyértelműen egy sci-fi kereteibe ágyazott – sok szempontból inkább egy krimi, vagy egy politikai thriller jegyeit viseli magán. Ezek ötvözése viszont nem sikerült rosszul, így A periféria azok számára is érdekes olvasmány lehet, akik inkább az utóbbi műfajokat kedvelik, viszont nem zárkóznak el a sci-fitől sem, ugyanakkor talán a vérbeli sci-fi rajongóknak sem okoz csalódást (habár lehet, hogy ezt a Gibson-rajongók másképp gondolják, de ez talán legyen az ő gondjuk). Összességében véve nagyon sok kifogásolnivalónk nem lehet A periféria kapcsán, szerintem egy egészen korrekt regényt sikerült összehoznia a szerzőnek. Én valami miatt mégis felemás érzésekkel maradtam az elolvasása után, amit viszont nem igazán tudok megmagyarázni. Hogy hiányérzetem van, esetleg valamit túl soknak éreztem? Nem tudom, talán valahogy nem találkozott teljes mértékben az ízlésemmel. Ezzel szemben viszont maga a szerző felkeltette az érdeklődésemet, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kézbe veszem azokat a könyveit is, amiknek köszönhetően beírta magát a műfaj történelmébe.


Vidd hírét!
  •  
  •