A jeruzsálemi templom titka Paul Sussman második, 2005-ben megjelent regénye, egyben a Júszuf Kalifa-sorozat második kötete. Magyar fordításban először 2006-ban jelent meg a Partvonal Könyvkiadó gondozásában, majd 2014 novemberében újabb kiadása is napvilágot látott. A regényben Sussman ugyanazt a receptet követi, mint legelső regényében, a Kambüszész elveszett hadserege címűben, vagy az említett sorozattól függetlenül megjelent harmadik regényében, az Oázis. A Zerzura titka címűben: vesz egy többé-kevésbé valós múltbéli eseményt, a jelenben hozzá kapcsol egy (vagy több) bűncselekményt, majd „rászabadít” néhány érdekes karaktert a bonyodalmaktól sem mentes rejtélyes események felderítésére.
A második Kalifa-regény két múltbéli jelenettel indul. Előbb i. sz. 70-ben Jeruzsálemben, a Templom római ostroma idején, röviddel a bukás előtt a főpap egy borkereskedő fiát, David Bar-Judah-t egy titkos feladattal bízza meg, ami a zsidó nép jövője szempontjából igen fontos üzenettel bír. Közel tizenkilenc évszázaddal később, 1944-ben hat koncentrációs tábori rab – négy zsidó, egy homoszexuális és egy kommunista – náci őrök kíséretében egy nehéz ládát helyez el egy dél-németországi elhagyott bányában. Miután a feladatot végrehajtják, őreik mindannyiukkal végeznek.
Újabb hatvan évvel később, a kétezres évek elején Júszuf Kalifa rendőrfelügyelő egy elhagyott luxori régészeti lelőhelyen holtan talált hoteltulajdonos, Piet Jansen halála ügyében nyomoz. Bűncselekmény ugyan nem történt, azonban a felügyelő egy évekkel korábban elkövetett gyilkosság áldozatához köthető összefüggéseket fedez fel a nyomozás során. Mivel az akkori áldozat egy idős zsidó nő volt, Kalifa a jeruzsálemi rendőrséghez fordul segítségért, ahol a mogorva és lekezelő Árie Ben Roj felügyelőt bízzák meg az üggyel. Bár a kettejük közötti együttműködés nem a leggördülékenyebb – főként, hogy az elején többnyire kimerül pár telefonbeszélgetésben –, egymástól függetlenül sikerül kideríteniük néhány részletet, amik arra utalnak, hogy az ügy jóval régebbi múltban gyökerezik, mint első ránézésre tűnt.
Ezzel nagyjából egy időben az oknyomozó riportjairól híres palesztin újságírónő, Layla al-Madani egy kódírással készült levelet kap, amelyről egy kis utánajárással kideríti, hogy a keresztes háborúkhoz és egy több évszázada homályba veszett kincshez köthető, ami majd a náci uralom alatt bukkan fel újra. A két nyomozó és Layla párhuzamos nyomozása egy olyan régi titok irányába mutat, aminek nyilvánosságra kerülése teljesen felforgatná az amúgy is ingatag izraeli belpolitikai helyzetet, amelyet a szélsőségesen radikális zsidó aktivista, Baruch har-Zion, valamint a hírhedt palesztin terrorista, al-Mulatham mindennapos, erőszakos cselekedetektől sem mentes konfliktusa határoz meg. Jóllehet nem szimpatizálják túlságosan egymást, Kalifa, Ben Roj és Layla kénytelenek együttműködni, hogy megakadályozzák egy nagyobb tragédia bekövetkeztét.
Noha A jeruzsálemi templom titka egy sorozat részeként van számon tartva, akár teljesen különálló regényként is tekinthetünk rá, hiszen az előző kötethez csak néhány laza szálon kötődik. A szerző eleve nem is onnan veszi fel az események vezérfonalát, ahol korábban abbahagyta, másrészt szinte semmiféle visszautalás nincs az abban megoldott ügyre. A kapcsolatot szinte kizárólag csak Júszuf Kalifa felügyelő személye, illetve néhány hozzá közel álló személy – családja és kollégái – jelentik, és nincsenek olyan részletek, aminek megértéséhez mindenképpen ismerni kellene az előző részben történteket. Ilyenképpen tehát nem is igazán indokolt Kalifa-trilógiáról beszélni.
A történetvezetést illetően amúgy Sussman A jeruzsálemi templom titkában is hasonlóan építkezett, mint a korábbi kötetben, csak ezúttal még egyértelműbb, hogy Kalifa nem egyedüli főhőse a történetnek, és a mellékszálak többsége – legalábbis azok, amelyekben Ben Roj és Layla állnak a középpontban – szerves részét képezi a fő cselekményszálnak (ilyenképpen szinte nem is lehet őket mellékszálaknak nevezni). A történet szétszabdalt, a helyszínek az éppen központi szerepet játszó karakter függvényében elég gyakran (szinte fejezetenként) váltják egymást. Ezt a történetvezetési technikát maximálisan kiaknázva Sussman igen érdekesen adagolja az információkat: mindhárom szereplő voltaképpen ugyanabban az ügyben nyomoz, csak éppen eltérő indítékok mentén és eltérő megközelítésből, így az általuk feltárt információk sokáig ismeretlenek maradnak egymás előtt, az olvasó viszont mindenről időben értesül. Így ő az, aki a legtöbb mozaikdarabka birtokában van, szinte mindvégig egy lépéssel előbb jár a három szereplő bármelyikénél.
A szereposztás legalább annyira jól, ha nem jobban sikerült, mint az előző regényében, a viszonylag nagyszámú, de nem fölöslegesen felvonultatott mellékszereplő és Kalifa felügyelő mellett megjelenik pár igen markáns karakter. Ezeknek köszönhetően nem is lehet Kalifát kizárólagos főszereplőként elkönyvelni, mivel Ben Roj és Layla karaktere is annyira hangsúlyos szerepet kap a történetben, hogy teljesen egyenrangú szereplőkként tekinthetünk rájuk. A három szereplő három amúgy nagyon különböző, mondhatni egymással ellentétes személyiség, egy dolog azonban közös bennük: a kitartás, ami a nyomozás végéig jellemzi őket. A köztük levő kezdeti rivalizálást, sőt ellenségeskedést a végére a szerző egy kényszer-együttműködéssel, majd egy igazi összeborulással oldja fel, ami talán túlzottan is kontrasztban van azzal, ami a regény előző kilencven százalékában jellemző volt a köztük levő viszonyra. Itt talán egy kissé több visszafogottság nem ártott volna.
Műfaját tekintve A jeruzsálemi templom titka az előző Kalifa-regénytől eltérően sokkal inkább bűnügyi regény, szinte teljesen hiányoznak belőle a kalandregényre jellemző jelenetek. Ez egyáltalán nem válik a könyv hátrányára, hiszen a szerző talán éppen azt hagyta el, ami korábban a legkevésbé sikerült, így egy jóval letisztultabb regényt kap kézbe az olvasó. Sokkal koherensebb a történet, ugyanakkor viszont itt is van néhány rész, ami nálam eléggé rontott az összképen. Egyetlenegyet emelnék ki, a végkifejletet megelőző „bányajelenetet”, amely kissé elütött a regény addigi képétől: a szóban forgó pár fejezetet olvasva az volt az érzésem, hogy a szerző – feltehetően abbéli igyekezetében, hogy az olvasó idegeit minél jobban túlfeszítse –, egyfajta „elefánt a porcelánboltban” helyzetbe sodorta önmagát. Talán itt sem ártott volna megmaradni annál a finom, részletekbe menő, fokozatos előkészítésnél, ami az események addigi alakulását jellemezte. A rossz szájízt az említett jelentbe bedobott – egyébként általam egyáltalán nem gyanított – csavar sem volt képes feloldani, így aztán innentől kezdve kissé lankadt a lelkesedésem. Főként, hogy a végére ismét előkerült a jól ismert recept: a szerző – most is némi járulékos veszteséget elkönyvelve – gondosan elvarrta a szálakat, mindent a helyére tett, és ha nem is érvényesült maradéktalanul a jó győzelme a rossz felett, azért vitathatatlanul ebbe az irányba mutatott a végkifejlet.
De hogy mindenképpen pozitív gondolatokkal zárjam, a végére hagytam azt, ami számomra Sussman regényének legnagyobb erőssége – és amit már korábbi regényei kapcsán is említettem: a Közel-Kelet valósághű, beszédes, magával ragadó ábrázolása. Ezúttal azonban nem csupán Egyiptomot illetően bizonyítja felkészültségét és széleskörű ismereteit a szerző, hanem ugyanennyire tájékozott Izrael politikai és társadalmi helyzete, a zsidó kultúra tekintetében is. A zsidó vallási jelképek, az ünnepi rituálék, a palesztin menekülttáborok mindennapjai, a zsidó-palesztin konfliktus árnyoldalai, vagy éppen Jeruzsálem lüktető hétköznapjai – csak néhány részlete ennek a világnak, amelybe bepillantást nyerhetünk. Amit még külön érdemes kiemelni – és ez szintén nemcsak erre a regényre, hanem Sussman többi regényére is érvényes –, hogy a könyv végén eléggé terjedelmes, mintegy 15 oldalnyi szómagyarázatban ismereti azokat a legfontosabb idegen (többnyire arab és héber) kifejezéseket és neveket, amelyek a regényben gyakrabban előfordulnak.