Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Írta : Stieg Larsson
Eredeti cím : Luftslottet som sprängdes
Eredeti kiadás : 2007
Magyar cím : A kártyavár összedől
Fordította : Torma Péter
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2009
Terjedelme (oldalszám) : 620
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

A Svéd Nemzetbiztonsági Hivatal keretén belül egy szűkebb csoport, az úgynevezett Szekció igazi (kártya)várat épített, hogy védjen egy a hetvenes években átállt KGB-ügynököt. A kiugrott ügynök identitásának védelme érdekében aztán a Szekció tagjai egy sort törvényt is megszegtek, nem beszélve a svéd alkotmányról. Ha a helyzet úgy kívánta, a gyilkosságtól sem riadtak vissza. A gondosan felépített vár azonban a Millennium-trilógia harmadik kötetében a fejükre omlik. Többnyire maguk alatt vágják a fát, de a bukásukhoz azért szükséges egy éles látású, merész újságíró és egy sarokba szorított, elszánt hacker is. Stieg Larsson harmadik regénye az előző kettőnek a folytatása, és A kártyavár összedől az első két rész nélkül jobbára értelmezhetetlen, hiszen tele van visszautalásokkal. Így aztán tovább csak akkor olvass, ha az előző két kötet már megvolt.


A kártyavár összedől egész pontosan onnan folytatódik, ahol a második rész, az A lány, aki a tűzzel játszik véget ért. Lisbeth Salandert súlyos fejlövéssel szállítják korházba, ahol rögtön meg is operálják. A golyó az agyvelőben landolt, de a csodával határos módon nem okozott maradandó károsodást. Salander egy kórteremben kezdi a lábadozást, és rövidesen rájön arra is, hogy alig tizenöt méterre a szobájától, egy másik teremben Zalacsenkót, az apját ápolják, akit a lány egy baltacsapással próbált megölni, de csak egy közepes fejsérülést sikerült okoznia neki. Feltett szándéka, hogy befejezi, amit elkezdett, noha az ügyészség már így is egy sor pontban készül vádat emelni ellene. A dolgokat komplikálja, hogy Salander egyelőre képtelen felkelni az ágyból, miközben Zalacsenko, aki szintén legszívesebben a túlvilágra küldené a lányt, és aki ugyanúgy tudja, hogy Lisbeth Salandert a szomszéd teremben kezelik, már képes elbicegni a folyosón.

Időközben két újabb síkon lendül mozgásba a gépezet, és a cselekmény szédítő sebességgel száguld egy előre nem sejthető végkifejlet felé. Mikael Blomkvist, a Millennium résztulajdonosa és újságírója, kezében a Salanderről készített, eredeti, 1991-es pszichiátriai jelentéssel és egy sor megsemmisítő erejű bizonyítékkal arra készül, hogy a leleplezze a tetovált lány elleni összeesküvést. A szálak nagyon magasra, a Nemzetbiztonsági Hivatal legfelső köréig vezetnek. Mindezzel párhuzamosan persze a nemzetbiztonságiak sem ülnek tétlenül. A régi öregek vezetésével egy rögtönzött válságkezelő csoport kezd azon dolgozni, hogy a Szekció titkait továbbra is megőrizzék, az elkerülhetetlen károkat minimalizálják, a kockázati tényezőket kiküszöböljék és azokat a személyeket, akik a Szekció létét bármilyen formában fenyegetik, félreállítsák. Számukra Zalacsenko már csak egy problémás és értéktelen öregember, akinek az identitását még mindig inkább védeni kell, de mint kiugrott KGB-ügynök már rég nincs a hasznukra; Salander a titkaikat ismerő potenciális veszélyforrás, akit egyszer már egy hamis pszichiátriai jelentéssel beszámíthatatlannak minősítettek és intézetbe zárattak, s így félreállítottak; Mikael Blomkvist pedig egy makacs újságíró, akiről sejtik, hogy perdöntő bizonyítékokkal rendelkezik a Szekció illegális tevékenységeit illetően, és akit le kell állítani, hiteltelenné kell tenni, bármi áron.

Larsson trilógiája érdekes színfolt a (skandináv) krimik között. Nem hordozza magán azokat a jegyeket, amelyeket a skandináv krimik kapcsán kritikusok/recenzánsok ki szoktak emelni, vagy ezek csak nagyon árnyalt formában vannak jelen. A harmadik kötetre ráadásul még kevésbé jellemző, A kártyavár összedől sokkal inkább hasonlít egy olyan politikai thrillerre, ahol a karakterek és az emberi sorsok alakulása nagyobb hangsúlyt kap, mint a politikai/hatalmi összefonódások anatómiája (bár hozzátenném, hogy ez sincs elhanyagolva). A regény olyan szempontból is különleges, hogy a cselekménye a politikai thrillerek többségétől eltérően egy olyan országban játszódik, ahol az összeesküvést elképzelhetetlennek tartottuk. Stieg Larsson viszont olyan életszerűen festett meg egy ilyen szintű konspirációt, hogy a trilógia után nincs okunk kételkedni abban, hogy a svéd hivatalnokok is hajlamosak lehetnek a túlkapásokra, kapzsiságra és visszaélésekre. Larsson egyébként szakmailag is felkészültnek bizonyult: szemmel láthatóan jól ismerte a svéd törvényeket és az alkotmányt, valamint az egyes állami intézmények szervezeti felépítését és működését – vagy alaposan felkészült belőlük. Bármelyik legyen is, dicsérni való munka.

Stieg Larsson stílusa nem különleges, karakterábrázolásban sem nyújt feltétlenül nagyobbat, mint egy jó regényíró, bár a szereplők kiválasztása nagyon jó érzékre enged következtetni. Egy oknyomozó újságíró mellé egy taszító külsővel megáldott, tipikus antihőst választani főszereplőnek óriási húzásnak bizonyult. Mindezek mellett Larsson zseniális mesélő, remek történetet talált ki, és azt elképesztően jól építette fel. A trilógia első része egy sorozatgyilkos utáni nyomozásról szól, amelynek a Blomkvist kontra Wennerström ügy tulajdonképpen egy tartalmas kerettörténete. A kötet végére marad ugyan néhány elvarratlan szál (vagy inkább csak megválaszolatlan kérdés), valamennyi Lisbeth Salanderrel kapcsolatos, de a történet ezzel együtt kerek egész. A Salander körüli rejtélyek a második és harmadik kötetben értékelődnek fel, de közben a második rész gerincét is egy olyan nyomozás képezi, amely látszólag különálló, de valójában szorosan összefügg Salander múltjával. Hogy milyen szoros ez a kapocs, az csak a második kötet végén, de leginkább a harmadik kötetben derül ki. Egyértelmű, hogy Larsson a három kötet cselekményét tudatosan építette fel ilyen módon. Erre én csak egy találó kifejezést tudok: zseniális.

A trilógia befejező részében egyetlen hibát véltem felfedezni – már ha ezt szabad egyáltalán hibának nevezni. A jó és a gonosz harca túlságosan idealizált, a negatív szereplőkről ordít, hogy melyik oldalon állnak, ahogyan a pozitív karakterekről képtelen az olvasó rosszat akárcsak feltételezni is. A párharc végkimenetele ilyen szempontból egy pillanatig sem kérdéses: egyértelmű, hogy végül a jó győzedelmeskedik, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. De ez már a befejezés, az addig vezető út (nagyjából 600 oldal) viszont roppant izgalmas.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •