Első találkozásom Kondor Vilmos nevével a Bűnös Budapest-sorozat kapcsán volt. Akkor azért kaptam fel a fejem, mert a cím alapján arra gondoltam, hogy egy jelenkorról szóló történelmi regényről van szó, nekem pedig ez a műfaj az első számú kedvencem. Aztán kiderült, hogy krimi.., aztán kiderült, hogy az a bizonyos példány nem lehet az enyém…, aztán annak ki sem kellett derülnie, mert sajnos tudom, hogy kisvárosban sem könyvesüzletben, sem könyvtárban nem olyan egyszerű azt a könyvet megszerezni, amire az ember épp vágyik… Így továbbléptem. De mihelyt alkalom adódott, lecsaptam és elolvastam Kondor Vilmos legújabb regényét, A bűntől keletre címűt.
A cselekményt nemcsak jelenkori, hanem egyenesen kortárs környezetbe helyezi az író: Ferenczy Tibor rendőrnyomozó a miniszterelnök különös halála kapcsán nyomoz. Az ügy pikantériája, hogy a hivatalos szervek igen hamar lezárják a nyomozást, egy szélsőséges terrorszervezet, az Ébredő Magyarok számlájára írva a gyilkosságot. Ferenczy szimata többet sejt az ügy mögött, és a zsaru saját szakállára kezd nyomozni. A szálak messze visszavezetnek a miniszterelnök múltjába: lezáratlan ügyek, eltussolt bűnök, eltüntetett bizonyítékok, megfélemlített tanúk labirintusában Ferenczyt inkább ösztöne és igazságérzete segíti a nyomozásban, mintsem a tények. Az ügy végén zseniális találékonysággal, na és az internet mindenhatóságának segítségével megtalálja a módját annak, hogy ne hallgattathassák el, és mindenre fény derüljön…
A regény (és a különféle kritikákat olvasva, úgy általában Kondor Vilmos regényeinek) egyik nagy erénye a leírások: az egy dolog, hogy plasztikusan, láttatóan mutatja be a helyszíneket, ilyent sokan tudnak a klasszikus és jelenkori irodalom nagyjai közül, de Kondor leírásai nem törik meg a cselekmény lendületét, nem lassítják az iramot, azt az őrült hajszát, amivel Ferenczy az igazság nyomába ered. Kedvenc részem a budapesti tömegközlekedés bemutatása: szerintem egy fővárosi még nagyobb élvezettel olvasná az eléje tartott görbe tükröt. Jó volt a regényben az a burkolt szatíra, az a szürke humor (akarattal nem írom, hogy fekete, mert annál sokkal finomabb, stílusosabb, kevésbé mellbevágó), amivel egyrészt Ferenczy látja magát, másrészt az író láttatja hőseit és környezetüket.
Nem vagyok különösebben krimi-rajongó, de a műfaj klasszikusait szívesen olvasom. Tapasztalatom szerint kétféle olvasói viselkedés figyelhető meg detektívtörténetek olvasásakor: van, aki csak követi az eseményeket, illetve van, aki előre próbál gondolkozni, megtippelni a gyilkost. Kondor Vilmos regényével kapcsolatban az a különös (jó) érzésem volt, hogy nem kívántam előre tippelgetni: jó volt Ferenczyvel együtt göngyölíteni fel a szálakat, jönni rá az összefüggésekre. Nehéz ezt így megmagyarázni, de nekem nagyon ott volt: az a sebesség, ahogy a történet írta önmagát ugyanaz volt, mint ahogy olvastatta magát… Nagyon együtt tudtam haladni a főhőssel, ahogy lépésről lépésre göngyölítette fel az ügyet, néhol visszafelé haladva, néhol egy helyben toporogva vagy körbe-körbe járva.
Kondor Vilmos legújabb regénye az ún. hard-boiled kategóriába sorolható. A hard-boiled vagy keménykötésű krimi hősei nem a tipikus nyomozó-figurák, akik éles eszüket és tudásukat használva öltönyben-nyakkendőben oldanak meg ügyeket, hanem kemény öklű, cinikus, sajátos, de megingathatatlan erkölcsű férfiak erednek a bűnösök nyomába. Ferenczyt sem tudtam egy sármos úriembernek elképzelni… Gyűrött, mosdatlan, kialvatlan, folyamatosan küzd a saját mániáival (alkoholizmus, emlékezetkiesés), a törvény betartásáért néha magát a törvényt is megszegi. Kemény, kérlelhetetlen, de tetszett, hogy sokszor képes megfékezni magát, nem durva és kétségtelenül udvarias. Nem a James Bond-típusú nőfaló, s bár megbotlik, de gondolkodásában és érzéseiben hűséges. Érdekes színfoltja a történetnek épp Ferenczy szerelme, a muzsikus Gabriella és magatehetetlen, szélütött apja. Nem akarok a regény lélektani elemezgetésébe bonyolódni, de ez a két szereplő, valamint a dilis Lackó és zöldhajú barátnője mintha a főhős egy-egy alteregói lennének: a tények hiányában ösztönére, megérzéseire támaszkodó Ferenczyvel együtt gondolkoznak, segítik a nyomozásban, kimondanak vele és helyette egy-egy következtetést.
A harmincharmadik fejezettől a dolgok kissé szürreálisakká válnak, mint ahogy az egész ügy az. Ferenczynek egyre fogy az ideje, az ereje. A két hajtóvadászat hurka – a Ferenczy ellen és a Ferenczy által indított – egyre szűkebbre szorul a két célpont körül, hogy aztán a regény végére teljesen egybeessen…
Most már több Kondor Vilmos-kritika és A bűntől keletre elolvasása után arra kellett rájönnöm, hogy az író stílusának nagyjából ugyanazt az elemeit emelik ki (helyszín- és szereplőleírások, korrajzok, jól megrajzolt főhős, a magyar hard-boiled vonal erősítése, cselekményvezetés stb.), ki pozitívumként, ki negatívumként. Ez engem arra enged következtetni, hogy egy kiforrott stílusú alkotóról van szó, akitől még sok jó regényt várhatunk, és várunk is el. Úgy legyen!